Balázs Dénes: A csepegő kövek igézetében (Érd, 1994)

Remények és keservek

kozásra. Aprólékosan megvizsgáltunk minden vízjáratot, hasadékot. A huzat viselkedése zavarba hozott bennünket. A terem kijárati nyílásán át jól érezhetően tódult felfelé a hideg levegő, de honnan jön az üregbe? Ezt nem tudtuk megállapítani.

Elhatároztuk: nem törődünk a labirintusban tekergő huzattal, hanem a vízjárat nyomába eredünk. Ez pedig a nagy terem első részéből ferdén előre és lefelé vezetett.

Előbb Kali, majd Zoli volt a vájár. Gyors ütemben adogatták felfelé a vízmosta köveket. A nagy terem hátsó felében halmoztuk fel a kibányászott anyagot.

Zoli gyorsan haladt előre, már mintegy három méterrel mélyítette a lejtős aknát. Közben több ízben is megjegyezte: a jobb oldalon levő agyagos kövek nagyon ingadoznak... О azonban hidegvérrel dolgozott tovább... Az esetleges dúcolás visszavetette volna az előrehaladást.

A sietség olykor visszaüt. Egy óvatlan pillanatban bekövetkezett a baj.

Tompa robajlással, lassú csúszással megindultak a gyanús ingatag, sáros kövek. Zolinak már nem volt ideje a kimenekülésre. Az oldalról legveszélyesebben befelé dőlő mázsás szikla tömböt kezével sikerült átmenetileg visszatartania, de a lábára, combjára egész lavina zúdult.- Fákat adjatok! Gyorsan fákat! - kiáltotta.

Szerencsére volt a közelben néhány dúcoláshoz előkészített, másfél méteres fadarab, Csupor Pista és Lajos ezeket engedte le a lyukba Zolinak. О aztán megpróbálta velük az eltemetéssel fenyegető köveket kínkeservesen visszatartani és alátámasztani.

Hű, de nehéz pillanatok voltak ezek! Ha eltemeti Zolit az omladék, talán napok múlva sem tudjuk kiszedni őt a kövek alól. Én tehetetlenül szemléltem a küszködését, mert közvetlenül a feje fölött egy beékelődött mészkődarabon ültem. Nem mozdulhattam meg, mert akkor könnyen a fejére zúdíthattam volna a felső omladékot is.

62