Balázs Dénes: A csepegő kövek igézetében (Érd, 1994)

Remények és keservek

Zoli szerencséje Augusztus 3.

Minden valamirevaló tábor kelléke egy felfüggesztett vasdarab és az ütlegelésére szolgáló vaspálca. Ez a vadonbeli zeneszerszám ébreszti a sátor lakóit, szólítja étkezéshez, és durva hangja hívja őket munkára. Táborparancsnoki tisztemből rám hárult az a háládatlan szerep, hogy kora reggel megszólaltassam ezt a kegyetlen instrumentumot.

Az első fárasztó munkanapot követő reggelen különösen brutális cselekedet volt társaimat felverni édes álmukból - az izomlázas valóságba. De hív a kötelesség! Aludni otthon is lehet, azért nem kell a Keserű-tóba jönni. Irány: a megkezdett barlanglyukak!

Mindkét munkahelyen folytattuk az aknamélyítést. Én a tó-lápaiakhoz csatlakoztam.

Siralmas kép fogadott az egyes munkahelyen. Az éjszaka folyamán az akna egyik oldalfala beomlott, és legalább két köbméternyi kő zúdult bele. Pedig tegnap Zoliék már elérték a két és fél méteres mélységet, kidobálták a parasztok által beleszórt nagy kavicsdarabokat, és éles kövekből álló, még nem háborgatott vízjárathoz értek.

Első dolgunk volt, hogy comb vastagságú fatörzsekből háromlábú magas bakot állítottunk fel az akna fölé, és közepére felszereltük egyetlen vas csigánkat. Ezután már nem kellett kézről kézre adogatni a köveket, hanem vödörbe rakva, a csigán átvetett kötéllel húztuk fel. így is eltartott a déli kolompolásig, míg újra kitisztult az akna. A „mosott” kövek közül kiáramló hideg levegő megtöltötte az akna alját.

Ebéd után átpártoltam a vizetesiekhez. A kettes munkahelyen nem kellett omlástól tartani, az akna falai tömör agyagból álltak. A felső, fekete színű tavi rétegeket lejjebb sárga árnyalatú, helyenként ezüstösen-vörösen csillogó erekkel átszőtt kemény agyag váltotta fel. Ebben már nem lehetett ásni, a csákányt kellett megragadni. Az egyre mélyü-28