Balázs Dénes: A csepegő kövek igézetében (Érd, 1994)
Függelék
kutató megfigyelései igazolódnak be itt is, miszerint más barlangoknál bor sókő-ki válásokat a bejáratok közelében találtak, és kialakulásukat a ki- és beáramló légmozgás „szellőztető hatása” váltotta ki. Nem elképzelhetetlen, hogy az első nagy terem táján valamikor régen létezett egy kürtő vagy hasadék, amelyen keresztül a barlang „lélegzett”, s akkor keletkeztek az első százméteres szakasz borsókövei. Aztán ez a lyuk eltömödhetett, s utána születtek a borsókőmentes szép fiatal cseppkövek. Közben a barlangfolyosó méretei egyre nőttek, már kényelmesen sétálhattunk benne, mint a pesti aszfalton. Csak arra kellett vigyáznunk, le ne verjünk egy-egy lecsüngő sztalaktitot. Bal oldalon egy több szintes csillogó tufagát hívta fel magára figyelmünket. A nagy rohanásban, álmélkodásban alig vettük észre, hogy lámpáink fénye egyre halványodik.- Fiúk! Vissza kell fordulnunk! - szóltam. - Kimerülnek a lámpák. Egy szélesebb meder homokjából összetúrtunk egy buckát, annak jelzéséül, hogy első felderítő utunkon idáig jutottunk el. Aztán, amilyen gyorsan csak tudtunk, igyekeztünk vissza, hogy lámpáink egyre jobban hunyorgató fényénél még idejében kiérjünk a felszínre. S kit találtunk odafenn az akna szájánál? Csupor Pista állt ott bepólyázott fejjel és felkötött félkarral! Egyszerre, egymás szavaiba vágva újságoltuk neki az örömhírt: feltárult a barlang! Nincs szebb, nincs értékesebb, nincs párja Magyarországon! Újratöltöttük lámpáinkat, tartalékkarbidot vettünk magunkhoz és újabb rohamra indultunk. Csupor Pistát sem lehetett visszatartani, betegen, összetörtén jönni akart velünk, hogy láthassa a felfedezett csodát, amiért majdnem az életét áldozta. Szegény Pista! Lefelé menet nagyokat nyögött a fájdalomtól a felfedező járat kanyargós lyukaiban. Hiszen félkézzel, 113
