Balázs Dénes: A Húsvét-sziget fogságában (Érd, 1993)

Sétáló kőszobrok

bői igen erős kötelet lehetett készíteni. Később a nagy csónakokkal érkezett polinézek az előző lakóhelyükről magukkal hozták a mahute (papíreperfa) magját vagy fiatal suhángját és termeszteni kezdték. A papíreperfa - neve ellenére - nem fa, hanem szintén cserje. Vastagabb ágainak kérgét lehántják, ennek háncsából készül a polinézek ősi ruhaanyaga, a tapa. A mahute hosszú rostos anyagából természetesen kötelet is lehet fonni.

Ami pedig az emelőrudat illeti, a szigetlakoknak feltétlenül ismerniük kellett a fát. Hiszen a szigetre csónakokkal érkeztek, járműveik fából készültek. Kezdetben akár a tönkrement csónakjaik anyagát is felhasználhatták munkaeszközként.

Mulloy professzor érdekes megoldást dolgozott ki, hogy erős kötelek és mindössze két, bakszerűen egymáshoz kötözött szálfa segítségével miképpen szállíthatták a szobrokat. Elképzelése szerint a moai mellére és hasára védőborítást tettek, ezután hasra fektették, majd kötelekkel a kissé dőlt helyzetben felállított bakhoz erősítették (lásd a 78. oldalon levő rajzon). Pár tucat erős ember megragadta a vonta tó kötelet, és a szobrot átbillentették a bak másik oldalára. A bakot minden ugrás után egy-két lépéssel tovább vitték, s a szobrot úgy emelgették előre, mint ahogy egy beteg lábú ember a két mankóján biceg. Most már csak az a kérdés, hogy a rapanuik is rájöttek-e erre a módszerre?

Nehezebb feladat lehetett a szobrok felállítása az ahuk tetejére. Hogy a rapanuik hogyan csinálták, nem tudhatjuk, de az utókor képzeletgazdag tudósainak agyában többféle megoldás is született. Egyik módszer sem nélkülözi az emelőrudak és kötelek használatát. A legegyszerűbb az a változat, hogy a fejrészt kezdték emelgetni rudakkal és köveket raktak alája. A műveletet addig folytatták, míg a szobor függőleges helyzetbe került.

A legnagyobb talány: hogyan került a moai fejére a több tonnás kőkalap, a pukao? Ez is titok maradt, ám az utókor fantáziája kiapadhatatlan. Mulloy például úgy képzelte el,

88