Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 12. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1993)

ÉRTEKEZÉSEK - Martinovich Sándor: Néprajzi megfigyelések a tubuk között (Tibeszti, Csád)

bámulatos tájékozódó képességét és kitartását csodálta meg, amit sivatagi vándorlásaik során tanúsítottak (BARTH 1857). Barth nem kereste fel a Tibeszti hegységet, így az egykori kölni katonaorvos, az. ugyancsak német Gustav Nacht iga! volt az az első európai utazó, aki eljutott a tubuk központi területére, és hiteles beszámolót hozott a hegységről, valamint az ott élő „fekete bőrű nomádokról". Nachtigal 1869-ben indult el Tripoliból, hogy Murzukon keresztül a Csád-tó vidékére érkezzen. Nomád törzsek támadása kerülőútra kényszerítene, így jutott el a Tibeszti hegységbe. Ott a tubuk kirabolták, fogságba vetették, de csodával határos módon sikerült megszöknie és hosszú sivatagi gyaloglás árán megmenekülnie. Természeti és néprajzi megfigyeléseiről előbb folyóiratokban (NACHTIGAL 1870), majd könyvben számol! be. Évtizedekig ez a mű volt az egyetlen, szemtanú által írt tudósítás a Tibesztiről cs lakóiról (N

ACTIG AL 1879). A tubuk eredete A tudósok körében ma is vitatott kérdés a tubuk származása, mivel kevés régészeti lelet és egyéb forrásanyag áll rendelkezésre történetükkel kapcsolatban. Már Nachtigal is megkísérelt választ adni eredetük problémájára, amikor észrevette a tubuk közötti eltérő antropológiai jellemvonásokat. Ez vezette őt ana a megállapításra, hogy nem egyértelműen negroid származékok. Valóban! Bár bőrük színe a négerekéhez hasonló sötétbarna, csaknem fekete, de testalkatuk, sokuknak kissé hajlott orra, jellegzetes arcvonása szembetűnően megkülönbözteti őkel a négerektől. Szikár, nyúlánk termetűek. Törzsük aránylag rövid, ezt ellensúlyozza hosszú lábuk. Eltérő külső jegyeik többsége a berber típusra jellemző. Mindezek alapján az embertani kutatók a szudáni népek óriási családjába sorolják a tubukat, akik keveredlek más népekkel, elsősorban a berberekkel. Egyes francia kutatók éppen arcvonásuk erős hamita berber jellege miatt inkább a hamiták közé tartozóknak vélik őket. A kibuknak saját nyelvük van. A nyelvészek az afrikai nyelvek szövevényes rendszerében a szudáni nyelvcsaládban említik a tubut, ahol a rokon kanuri, kanembu és zagava nyelvekkel együtt a különálló szaharai alcsoportot képezik. A tubuk eredetének kérdésében sok az egymásnak ellentmondó vélemény és feltételezés. A sok közül a legmegalapozottabbnak az a származási elmélet tűnik, amit a francia Y. URVOY (1949) dolgozott ki és az osztrák P. FUCHS (1961) is elfogadott. E szerint a tubuk eredeti ősei valószínűleg a nilota népek körébe tartozó, de már kihall szaók lehettek. Urvoy a szaó kultúra nyomait fedezte fel az egykori Bomu Birodalom területén élő törzseknél. A tubuk nyelvének eredete is kapcsolatba hozható a szaókéval és ez magyarázza meg a tubu nyelv rokonságát más szudáni nyelvekkel. A tubuk eredet történetében fontos szerepet játszott egy nyugatról származó nomád nép: a kara. A szaók és a karák keveredése eredményezte a kara-doza nép Jellegzetes tubu férjiarc: az erős napfény elleni védekezésül a szeninvílás összeszűkül kialakulását, akik a tubuk közvetlen elődeinek tekinthetők. Az egészen biztos, hogy a kara-doza népcsoport volt a Tibeszti hegység eredeti lakossága. Ok valószínűleg kapcsolatba kerüllek a szétszórtan élő garamantok egyes csoportjaival. Elsajátították a garamantok fejlett kertkultúráját, majd meghonosították a hegység Bardagué- és Zoumeri-völgyének oázisaiban. A hegylakók, alkalmazkodva a természeti viszonyok változásaihoz, generációról generációra maguk is változtattak életmódjukon, így alakultak ki az oázisok földművelő lakói mellett a mai félnomád és nomád életet élő csoportok. A Tibeszti településeinek történetével kapcsolatban igen gyér leletanyaggal rendelkezik a tudomány. Ezekközül legjelentősebbeknek a hegységben több helyen fellelhető sziklarajzok mondhatók. A rajzok, különösen a Gonoa közelében előfordulók, típusuk, patinájuk és főleg témájuk alapján három fő csoportba sorolhatók. Az első korszak rajzai vadon élő állatokat ábrázolnak, így elefántokat, zsiráfokat, párducokat. A második korszak rajzait a szarvasmaiba ábrázolások uralják. Némelyikükön megjelenik az ember alakja is. A harmadik időszakban tevék, struccok, kecskék ábrázolásai, vagyis a Tibesztíben ma is élő állatok rajzai figyelhetők meg. Feltételezéseken kívül nincs sok ismeretünk a rajzok koráról. Egyes kutatók a legrégibb véseteket tízezerévesekre becsülik, az újabb vizsgálatok nyomán csak négyezer-ötezer éveseknek tartják. Természetesen az