Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 11. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1992)

Az ősmegszállott székely magyar (Göncz Árpád)

AZ ŐSMEGSZÁLLOTT SZÉKELY-MAGYAR Ünnepi beszéd Körösi Csoma Sándor szobránál Kőbányán, 1992. április 11-én, a nagy tudós és utazó halálának 150. évfordulóján rendezett koszorúzás! ünnepségen Tisztelt nagy elődünk. Körösi Csoma Sándor! Tisztelt Jelenlevők! Barátaim! Szívfájdítóan emberi sorsú emberről emlékezünk most. halálának másfél századik évfordulóján. Szívfájdítóan emberi sorsú emberről és tüneményes tudósról. Körösi Csoma Sándorról, személyiségéből faragott „erdélyi székely-magyar", aki 1819 novemberében indult útnak, hogy végül megérkezzen a halhatatlanságba. Neki az adatott meg, ami kevés magyarnak: új tudományt teremtett. Távol a Székelyföldtől, a Himalája ölében, ahonnét jámbor domboknak tűntek a Kárpátok bércei. Bogaras magyar volt, mint mindazok, akik életüket hazájuknak és népüknek ajánlották fel - saját emberi boldogságukkal mit sem törődve -, de nélkülük ma másként élnénk meg a magyar sorsot, a magyar életet. Szegényebben. A szó fizikai és lelki jelentésében egyaránt. És nélküle a világ, az egyetemes emberi kultúra is szegényebb lenne. Nem azért, mintha nem akadt volna azóta - utána! - valaki, aki összeállítja a tibeti-angol szótárt és megírja a tibeti nyelv nyelvtanát. Nem azért, mintha nem akadt volna azóta - utána! - valaki, aki megírja a tibeti kultúráról a valóban alapvető tanulmányokat. De azok más művek lettek volna. Azokba talán sosem épül bele az a több mint két évtizednyi személyesen megélt élet, aminek nagy hányadát rideg kolostorokban töltötte, híg levegőben és kíméletlen fagyokban, a börtönöknél is ridegebb, hidegebb kolostori cellákban, tengődve és kínlódva nem csupán az étel. hanem a baráti érzés szűke miatt is. Ettől olyan szívfájdítóan emberi sors az övé. És ettől olyan hatalmas az életmű, amit alkotott. És rettenetes szigorától. Tevékenységéért - életművéért - többet áldozott, mint amit józan ésszel áldozni lehet, mert hajtotta a könyörtelen erkölcsi szigor önmagával szemben is. Pedig sokszor megalázták, kihasználták, éhbérért dolgoztatták, gyanakodtak rá. És talán ki is nevették a háta mögött. Felfogta. Értette. Tudta, hogy azok idegenek. Egy idegen nagyhatalom polgárai, akiknek jobban kellett Tibet ismerete, mint magának. Körösi Csornának. Hiszen ő nem Tibet miatt kelt útra. 0 nem tibetisztikát akart teremteni. Számára minden közbejött alkalom, feladat, tudományos munka eszköz volt csupán, hogy vállalt küldetését teljesítse és megtalálja a magyar őshazát. 1842-ben - immár világhírű tudósként - ez az ősmegszállottság és a vállalt feladat szigora készteti az újabb utazásra. Talán ha Lhászán át a jugarok földjére jut, valóban van értelme életének. Talán ott végre-végre rálel az Őshazára! Útközben meghalt Dardzsilingben. Malarias lázálmaiban önmagával viaskodhatott és önmagával békétlenkedve lehelte ki lelkét. A magára rótt feladatot nem teljesítette. „Csak" az egyetemes világtudományt gyarapította. Hazájának, nemzetének adósa maradt. Az utókor már hiába menti föl. Mi, utódok, már hiába tisztelgünk emléke, sírja, szobrai előtt, hiába merítünk erőt példájából, szigorából, eltökéltségéből. Annak a néhány dardzsilingi napnak lelki és erkölcsi kínjait már nem tudjuk enyhíteni. Pedig nagyon szeretnénk. Hiszen mi már tudjuk, hogy nem Körösi Csoma a nemzet, de a nemzet Körösi Csoma adósa. Immár az idők végezetéig. Göncz Árpád a Magyar Köztársaság elnöke