Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 9. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1991)

OKMÁNYTÁR - V. Fuchs visszaemlékezése afrikai expedíciójára (Kubassek J.)

SIR VIVIAN FUCHS VISSZAEMLÉKEZÉSE AZ 1934. ÉVI KELET-AFRIKAI EXPEDÍCIÓJÁRA Közreadja: dr. Kubassek János 1989. november 29-én londoni lakásán felkerestem Sir Vivian Fuchs geológust, a brit Antarktisz-kutatás kimagasló tudósát, aki 1934-ben expedíciói vezetett a Rudolf-tóhoz. Sir Vivian Fuchs magnetofonra mondta visszaemlékezéseit a tudománytörténeti jelentőségű vállalkozásról, s külön megemlékezett Ludwig von Höhnellel való találkozásáról. Az 1934-es Fuchs-expedíció egykori tagja, a Kenyában élőJohn Milláidrészt vett a MagyarTudományos Afrika-Expedíció által szervezett, 1988. március 6-án a Rudolf-tó partján rendezeti centenáriumi ünnepségen. Sir Vivian Fuchs 1908. február 11-én született Farnhamban. Középiskoláit a cambridge-i Brighton College-ban végezte, majd a St. John's College-ban tanult. Huszonegy éves diákként vett részt a Cambridge Egyetem kelet-grönlandi expedíciójában, majd ifjú diplomásként az 1933-34-es Lake Rudolf-Rift Valley Expedíció vezetője volt. 1958 és 1973 között a British Antarctic Survey igazgatójaként dolgozott. 1955 és 1958 között a Commonwealth Transzantarktikai Expedícióját vezette. Művei közül világhírű lett az Antarktika átszeléséről Hillaryval együtt írt könyve (The Crossing of Antarctica). Ezúton szeretném megköszönni Sir Vivian Fuchs visszaemlékezését, valamint az angol szöveg magyarra fordítását. Csonka Erika önzetlen munkáját. 1930-ban geológusként vettem részt a Kelet-Afrika tavaihoz indított expedícióban, amit Dr. E. B. Worthington szervezett. Ekkor jártam először a kelet-afrikai Rift Valley-ben és a Rudolf-tónál. A keleti és nyugati hasadékvölgyek tanulmányozása után 1932-ben visszatértem Angliába azzal az elhatározással, hogy én magam is szervezek egy expedíciót a Rudolftóhoz. Ehhez megkaptam a Királyi Társaság, a Királyi Földrajzi Társaság, valamint a tudomány haladását elősegítő brit társaság támogatását. Levelezés útján felvettem a kapcsolatot Ludwig von Höhnel ellentengernaggyal.aki 1888-ban társfelfedezője volt a tónak. Hatarozottanbiztatott.de nyomatékosan felhívta a figyelmemet arra, hogy a Höhnel-szigetre hajóval menni rendkívül veszélyes. Ez ajóslata a későbbiekben igaznak is bizonyult, ahogy majd erről be is számolok. Először Turkanába vezetett utunk, amely a tó nyugati részén fekszik, és felvertük táborunkat a Ferguson-öbölnél. Eredeti tervünk az volt, hogy körülhajózzuk a tavat az óramutató járásával megegyező irányban. Sajnos az etióp kormány nem volt hajlandó engedélyezni, hogy északon átkeljünk az Omo-folyón. Ezért miután elvégeztük a munkánkat az északi Naramumban és Lokitoiban, illetve délen Lokicharban és Kaputirban, vissza kellett térnünk Nairobiba, hogy a tó keleti oldalát Marsabit felől közelítsük meg. Mielőtt elhagytuk Eszak-Turkanát, részt vettünk a merille és a turkana törzsek között folyó béketárgyaláson. Az előbbiek valószínűleg azok a merlek, akikkel von Höhnel is találkozott. A béketárgyalás! a kenyai és az etióp hatóságok kezdeményezték a két törzs között dúló heves harcok megszüntetésének reményében. A találkozón a következő rítus zajlott le: leöltek egy fehér bárányt és egy fehér ökröt, majd a belső részeiket a törzs öreg férfitagjai a nyakuk köré tekerték, a fiatalabb nemzedékből valók pedig a félbe tört csontokból szívták ki a velőt. Az etióp Ras hivatalos minőségben vett részt a ceremónián, és készségesen beleegyezett, hogy egy levelet bocsát rendelkezésünkre, amivel biztonságosan folytathatjuk utunkat másnap. Hajnalra azonban teljes kíséretével együtt eltűnt, és így az Omo-folyóhozvalóeljulással kapcsolatos minden reményünk szertefoszlott. Egy hónapi turkanai tartózkodás után tértünk vissza Naivashába, és engedélyt kaptunk a katonai és a közigazgatási hatóságoktól, hogy meglátogassuk a tó keleti részét, amely az északi határ mentén fekszik. Utunk a Kenya-hegy lábánál vezetett. Marsabithoz pedig a Guasso Nyiro folyón át jutottunk el. A Marsabit egy több mint 1250 m magas hegy, amit leginkább egy száraz síkság közepén fekvő, erdővel borított szigethez lehetne hasonlítani. A néhány nap. amit a hegycsúcs közelében fekvő sűrű erdőben töltöttünk, felfrissített bennünket, mielőtt nekivágtunk volna a Rudolf-tó déli részéhez vezető útunknak a Koroli-sivatagon át. Nagyon nehéz volt a tevéket vezetni a meredek, sziklás lejtőkön. Végül felvertük sátrainkat Loiyangalaninál, ahol édesvizű forrást is találtunk. Itt találkoztunk az elmolókkal (a szegényebbekkel), akik a reshiat, a samburu és a rendue törzsekből származnak. Von Höhnel idejében még több százan voltak, ma már csak 84en élnek közülük. Csónak helyett tutajokon közlekednek, amiket négy pálmafatörzs összeillesztésével készítenek, és egy vékony, hosszú faággal eveznek. Az biztos, hogy így soha nem lennének képesek eljutni a Höhnel-szigetre, ami a tó közepén, a parttól mintegy négy mérföldnyire fekszik. A következő négy nap során a megközelítőleg 250 km

2 nagyságú sziget felkutatásán fáradoztunk, megfigyeléseinkhez bázisokat állítva fel. Rábukkantunk tizenhárom vad kecskére és sok elhullt állat maradványára. Találtunk egy kicsi, primitív mintákkal díszített agyagedényt is és emberi koponyacsontokra is rábukkantunk. A szigetet minden bizonnyal lakták egykor, bár ez nagyon régen lehetett, mivel a maradványokat a tó szintje fölött 20 m-rel találtuk. Egyedül tértem vissza táborunkhoz, mert az orvosunk, Dyson elment, hogy csatlakozzék Martinhoz. Soha többé nem láttuk viszont őket. Biztosak voltunk benne, hogy megfulladtak, ugyanis egy kutatócsoport rátalált Dyson trópusi sisakjára a nyugati parton, a szigettől 100 km-re északra. Találtak még egy evezőt és egy fémdobozt is. Miután én tovább folytattam a kutatást a keleti part mentén minden eredmény nélkül, felhagytunk az expedícióval. így teljesedett be tehát von Hőiméinek a lehetséges szerencsétlenség bekövetkezésére vonatkozó jóslata. 1935-ben meglátogattam őt Bécsben. Nagyon megnyerő ember benyomását keltette, akinek a földrajzi témák iránti érdeklődését csak a tenger és a tengeri hadműveletek iránti lelkesedése múlta fölül. Angolokkal rokonszenvező lévén, barátjával, von Remy admirálissal nagy örömüket lelték abban, hogy a The Times hasábjain figyelemmel kísérték a brit haditengerészet manővereit, de más országok flottái is érdekelték őket. Von Höhnel akkor 78. évében járt, külseje és élénk társalgása erősen rácáfolt erre. Szerencsémre, kiválóan beszélt és írt angolul. Az általa készített feljegyzések az 1934-es expedícióm alatt felbecsülhetetlen