Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 8. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1990)
ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Balázs Dénes: Magyar utazók Ausztráliában
Sydneybe utazott. Később visszatértek Európába, de emléküket őrzik Sydney templomainak díszes ezüsttárgyai. Egy másik magyar testvérpár neve is előkerült a nyilvántartásokból. 1842-ben érkezett Sydneybe Nyitráról Wortman Ignác, majd 1847-ben követte testvére, Adolf. Azzal váltak híressé, hogy gyártani kezdték a foszforos gyufát, amelyet nem sokkal korábban Irinyi János talált fel. A vállalkozás olyan jól sikerült, hogy áruikat Új-Zélandra és Óceánia szigeteire is szállították, így a Wortman-fivérek lettek Ausztrália első exportőrei. Arról kevesebb az adat, hogy az említettek vagy más magyar bevándorlók mennyire járultak hozzá Ausztrália földrajzi megismeréséhez. A szárazföld ismeretlen belsejébe indított expedíciók vagy egyéni vállalkozók között eddig magyar nevet nem sikerült felfedezni. A szabadságharc emigránsai A magyarság világméretű szétszóródásának első nagy hullámát az 1848/49-es szabadságharc leverése idézte elő. Világos után az emigránsok ezrei vándoroltak nyugatra és legtöbbjük Londonban talált menedéket. Bizonytalan létük és kilátástalan jövőjük szülte a mottót: „útban sehová". A megélhetési gondokkal küzdő emberek számára reménysugárként érkezett a hír Ausztráliából: 1851 elején Victoriában gazdag aranymezőket fedeztek fel. Angliából megindult az aranyásók áradata, és hozzájuk csatlakozott a magyar emigráció több tucat tagja is. Az ausztráliai magyar „gold-diggerek" egyik legérdekesebb alakja volt báró Mednyánszky Cézár (1824—1857). Itthon plébános volt egy felvidéki faluban, majd amikor kitört a szabadságharc, tábori lelkészként követte a harcoló magyar csapatokat, később ő lett az egész magyar felkelő sereg főpapja. A szabadságharc bukása után halálra ítélték, de a bitófa elől sikerült Franciaországba, majd Angliába szöknie. Ausztráliában ő is éppúgy túrta a földet, mosta az aranyat, mint sok ezer megszállott társa. Mednyánszky azonban nemcsak ásót fogott, hanem pennát is ragadott, és feljegyezte, amit az 1850-es évek Ausztráliájában látott. Ezek értékes kortörténeti források az utókor számára az ország múltjának feltárásához. A magyar bevándorlók Melbourne-ben szálltak partra. Mednyánszky így összegezte első benyomásait : „Melbourne körül a nagy lapály nem hangol örömre. Minden sivár. A szétszórtan növő kaktuszok közül csak elvétve emelkedik ki egy-egy óriási eukaliptusz. A város csupán tervrajzban van meg. Csak ideiglenes faházakat látni szanaszét. A lehangoló vidék láttán az a gondolat támadt az agyamban, hogy Ausztráliában a teremtés munkája talán megakadt. Mintha csak félig emelkedett volna ki a föld a káoszból! Legifjabb gyermeke olyan, mint egy koraszülött!" A magyarok sok értékes árut vittek magukkal Liverpoolból, hogy legyen mivel új életet kezdeni, Rekonstruált utca az aranyásók városából, Ballaratból de víz hatolt be a hajó fenekébe, és mindenük tönkrement. Maradék pénzükből fegyvert, szerszámokat, sátrat és élelmiszert vásároltak, s elindultak Ballaratba, az aranyásók központjába. Mednyánszky megörökítette az ottani életüket is: „Húsz telepen hetvenezer aranyásó kereste a szerencséjét. Mindannyian ásóval, de körmükkel is vájták a földet. Az így készült üregből kiszedték az aranyrögöket, vagy ha nem találtak benne semmit, mást vájtak mellette. Reggeltől estig görnyedtem én is a nehéz munkában. Sártól-földtől piszkosan, felhorzsolt kézzel és holtfáradtan tértem este a sátramba. . . Néha-néha találtunk kevés aranyszemet, amivel egyikünk elment a városba, hogy élelmiszert vegyen. . ." A zsákmány reménye a bűnözőket is az aranyvidékre csalta. A banditák a városba vezető út mentén álltak lesbe, hogy kifosszák az arrajáró embereket. Mednyánszky is bajba keveredett, amikor egyszer éjnek idején egy nagy erdőn át kunyhójába tartott. „Koromsötét volt — írta jegyzetében —, csak egy-két csillag pislogott az égen. Amint az erdő közepébe értem, egy sötét alak ugrott elém, s rám kiáltott: 'Pénzt vagy lelőlek!' 'Részedre nincs semmim!' — feleltem. A bandita rám sütötte pisztolyát, a lövés a bal karomat érte. Mielőtt újra tölthetett volna, jobb kezem boxütésével földre terítettem." Az eset megpecsételte Mednyánszky további munkáját. A golyó teljesen szétroncsolta könyökének csontjait, a bal karját tőből amputálni kellett. 1854-ben visszatért Franciaországba, ahol minden reményét vesztve 34 éves korában öngyilkos lett. Emlékiratait előbb Londonban angolul, majd anyanyelvén Magyarországon is kiadták. Kalandos életét legutóbb televíziós filmsorozatban is feldolgozták. Szerencsésebb sors jutott osztályrészül az Ausztráliába vándorolt Vékey Zsigmondnak (1825?—1889). Idehaza ügyvédnek készült, a szabadságharc kitörésekor beállt a felkelők seregébe, később Kossuth segédtisztje lett. Londonba menekült, ahol bányaművelést tanult. Az aranyláz hírére 1853-ban uta-