Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 2. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1986)

ÉRTEKEZÉSEK - Tar Ferenc: Lendl Adolf dél-amerikai útja

Trefort miniszter elhatározta, hogy Dr. Lendl Adolfot, ki múzeumi állásra volt kiszemelve, velem küldi, hogy különösen a madarakat alak szerint tanulmányozza" (HERMAN O. 1893). A Nemzeti Múzeum laboratóriumában 1894-ig dolgozott, majd állatpreparáló és tanszerkészítő intézetet nyitott Budapesten. „Nem afféle közönséges állatkitömő és földgömbragasztó műhely volt ez, hanem nagyméretű, a legújabb vívmányokkal dolgozó, nemzetközi viszonylatban is mintaszerű, valóságos tudományos intézet, mely a középiskolákat, egyetemeket, múzeumokat látta el szemléltető természettudományi anyaggal, ritka és tökéletes preparátumokkal, vetítésre való diapozitív képekkel. Csaknem az összes magyarországi iskolának Lendl dr. intézete lett a szállítója" (MADARASSY L.1942). 1901-ben szűkebb hazájában, a temesrékasi választókerületben pártonkívüli ellenzéki programmal országgyűlési képviselővé választották. Hároméves képviselősége idején két körutat tett választókerületében, 1902-ben megemlékezést tartott Kossuth születésének századik évfordulóján, és ebben az időben indították meg a Temesvári Hírlapot. 1906-ban expedíciót vezetett Kisázsiába, főleg az Anatóliai-fennsíkon és a Taurus-hegységben gyűjtött. Hazatérése után a Budapesti Állat- és Növénykert igazgatójává nevezték ki. E tisztségétől a Tanácsköztársaság bukása után vált meg. Nyugdíjba kerülése után Keszthelyre költözött, ahol idős kora ellenére aktívan kivette részét a közéletből. Sokat publikált helyi lapokban is. 1942. szeptember 25-én halt meg Keszthelyen Deák Ferenc utcai házában. Két nappal később a város Szt. Miklós temetőjében helyezték örök nyugalomra.* Utazás Argentínába Lendl Adolf külföldi gyűjtőútjai során jelentős mértékben gazdagította a Nemzeti Múzeum anyagát, hozzájárult ahhoz, hogy a magyar tudományos világ és a széles olvasóközönség is megismerhesse a távoli földrészeket. Ebből a szempontból kiemelkedő volt az 1906-os kisázsiai és talán még inkább a dél-amerikai útja egy évvel később. E két útjáról jelent meg 1911-ben az „Úti levelek két világrészből" című könyve. A XX. század elején, mind Kisázsiára, mind DélAmerikára jellemző volt a külföldi tőke behatolása. A századfordulóra a legagilisabb ország, amely „helyet követelt a Nap alatt", Németország lett. Á korábbi spanyol, portugál, holland, belga, francia és angol hódítások után a már egységes és gyorsan fejlődő Németország is igyekezett minél nagyobb területekre behatolni. A hódítás módszerei az évszázadok során megváltoztak. Korábban az egyetlen eszköz a fegyver volt, a XIX. század végére egyre inkább a gazdasági behatolás került előtérbe. Lendl Adolf Kisázsiában és Dél-Amerikában is lépten nyomon tapasztalhatta ezt, hiszen útjai során sűrűn találkozott németekkel, ír is róluk a könyvében. Argentína a századfordulón Dél-Amerika legfejlettebb országa. Több millió európai vándorolt be, ami többek közt nagyvárosok kialakulását, az útés vasúthálózat gyors kiépülését eredményezte. Az árutermelő nagybirtokok további fejlődéséhez azonban szükség volt az indiánok földjére is. Lendl Adolf könyvében az olvasó megismerkedhet az indiánok visszaszorításának történetével és akkori helyzetükkel is. Természetesen Lendl mindenekelőtt a saját — élményekben, tudományos felfedezésekben gazdag — útját írja le. Budapestről 1907. augusztus 6-án indult el. Néhány nap múlva Brémában szállt hajóra, majd egyhónapos hajózás után érkezett meg az argentin fővárosba, ahonnan hamarosan az Andok lábához utazott. „Megtettem ezt az utat Buenos-Airesből indulva Confluencia (Neuquén) városáig, a pampákban fekvő utolsó állomásig, vasúton; onnét pedig gyalog mentem Gerhardy Henrik brüsszeli tanár és egy kirendelt argentin katona kíséretében a Lago Nahuel Huapi taváig, mely a déli Kordillerák közepén fekszik. Egy hónapi gyaloglás után odaérkezve, átkeltem azon mód, csak néhány napi pihenés után, a nagy hegylánczon a csilei oldalra és ismét egy heti gyaloglás révén eljutottam Puerto Montt közelében a Csöndes-óczeán partjához. Visszatérve, a Kordillerák gerince mentén északra haladtam hét napig, San Martin de los Andes városkáig, hogy onnét huszonkét napi gyaloglással ismét Confluenciába jussak. Sok szép emlékem fűződik ehhez az ezernégyszáz kilométernyi gyalogutam fáradságteljes napjaihoz" (LENDL A. 1911). Hét hónapi távollét után, 1908 március elején érkezett haza Budapestre. A gyűjtőút eredményei Lendl útjának legfontosabb része az a négy hónapig tartó gyaloglás, amellyel átkelt az Andokon brüsszeli útitársával és a hozzájuk kirendelt katonával, aki azonban az utat lóháton tette meg. Indulásuk előtt meglátogatták Neuquén tartomány kormányzóját, aki szándékukról értesülvén kétkedve, mosolyogva fogadta kijelentésüket, miszerint gyalog kívánják megtenni az utat. Ugyanis a pampán az emberek a lakott helyek nagy távolsága miatt nem jártak gyalog, csak lovon. Arra kellett tehát felkészülniük, hogy lakott területtől távol fognak tölteni napokat. Közel hatheti gyaloglás után érkeztek meg San Carlos de Bariloche városába, a Patagóniai Andok lábához, majd rövid pihenő után folytatták útjukat a chilei őserdők felé. Gyűjtőútjuk során óriási menynyiségű anyaggal sikerült megtölteni a magukkal vitt ládákat, amelynek szállítása nagy gondot jelentett, hiszen lovaik a hosszú és járatlan utakon csak nehezen tudták cipelni a különböző preparátumokat. A megtelt ládáknak postára adására pedig csak ritkán volt lehetőség. * Egyes müvekben — pl. a Magyar Életrajzi Lexikonban — úgy szerepel, hogy Lendl 1943-ban halt meg. Ez tévedés.