Deák Antal András: Bél Mátyás élete és munkássága 1684-1749-ig (A magyarországi halászatról fordítás) (Vízügyi Történeti Füzetek Különkiadás Budapest, 1984)

„Éppen jókor, és ha szabad így fogalmazni, nem egészen Isten gondviselő irányítása nélkül történt, hogy ugyanabban az időben, midőn Te kedves Bél Magyarország leírásának kiszemelted gondját és annak terhét magadra vállaltad, lehetőség nyílott számomra is, hogy védelmed alatt, általad, fiatalságom éveit ezen tiszteletre méltó tudományoknak teljesen elkötelezhessem. Történt - nem éppen véletlenül -, hogy a következő évben külföldön a tudományoknak ezen a területén nagy hírű férfiaknál kezdtem tanulni. Ezalatt Te folytattad azt, mit elkezdtél, és művedet tovább szőtted, és voltál olyan jó, hogy tanulmányomból tanácskozásra visszahívj, azaz: kölcsönös eszmecserével kerestük, hogy miként lehetne a geográfusok tévedéseit felszámolni, és ezáltal hazánkat helyes megvilágításba állítani. Ezután fokozott odaadással kezdtem kutatni, hogy kidolgozzak valamit, ami nem tudománytalan és Magyarországhoz sem méltatlan." Az új utak rögösnek bizonyultak az ő esetében is: „Vannak, nem is kevesen, és ezt Te magad is jól tudod, akik reménytelennek tartják a vállalkozást, különösen egy magyar számára pedig szinte megvalósíthatatlannak. Nem tagadom, hogy sok és nehéz munkát vittem végbe, mégis bízom, hogy bármennyi bosszúság ért is, Isten és a Császár kegyelméből, valamint a magyar nemesség jóindulatából, melyet szintén több alkalommal tapasztaltam, a nehézségeken úrrá leszek, és a nagy munkát, melyet elkezdtünk, cl tudom végezni." Az emberre nagyon jellemző, kik a barátai. Bél Mátyásnak barátja volt Mikoviny. Hasznosnak érezzük ezért, ha még mindig Mikovinytől idézünk, hogy saját szavaival mondja el, miként gondolkodik a munkáról, a hazáról és a tudósok felelősségéről. A „Monitio"-ban így ír: „Az igaz tudományok gyümölcscinek népszerűsítését sok és súlyos akadály nehezíti, terjesztésükről ennek ellenére nem mondhatunk le. Ártalmasabbat azonban alig tudnál mondani, mint a nyerészkedés szennyes vágya, mely a művészetek növekedésével együtt módfelett elburjánzott. Míg ugyanis a becsületes és lelkiismeretes férfiaknak a tudományból és művészetből nincs más hasznuk, mint maga a tudomány és művészet, az átlagembert, mely anyagias vágyakkal született, még ha tanult is, hajlamai az ellenkező irányba ragadják, és nem a köz, hanem a saját hasznát helyezi előtérbe."