Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)

Az 1966. évi jeges ár

szeghalmi „Rákóczi" Tsz tagjai, vagy alkalmazottai voltak. Külön aggodalmat jelentett annak 11 főnek a sorsa, akiket még a szakadás tudta nélkül indítottak útba a csökmői gátőrházhoz egy homokzsákokkal megrakott jármüvei. Eszreveszik-e időben a rájuk leselkedő veszélyt? Tudnak-e még biztonságos helyre menekülni, netán Csökmöre visszatérni? Ezek az emberek az esti órákban érkeztek Csökmöre. A tiszai szakaszmérnökség dolgozói voltak. A déli órákban búcsúztak el családjuktól! Mi lesz, ha baj éri őket? Ki és hogyan közli ezt szeretteikkel? Ok az éjszakát egy kisebb magaslaton töltötték. A visszavezető útjukban is hömpölygött az át, mely reggelre a pótkocsi platóját is elérte. így akadtak rájuk a mentésükre kiküldöttek. Még szerencse, hogy nem tört ki pánik közöttük! Hála Istennek és a védekezésben résztvevőknek , hogy ez az árvíz nem követelt emberi életeket. Anyagi kárt okozott ugyan, főleg a „Rákóczi" Tsz-nek, de az előbb említett falvak lakossága, vagyonával együtt megmenekült. Hála továbbá mindazoknak, akik fáradságot nem kímélve ezen az éjszakán és az azt követő napokban emelték a Kutas-főcsatorna töltését! Köszönet annak a 420 fő vasúti pályamunkásnak, a tiszai szakaszmérnökség ide vezényelt dolgozóinak, akik áldozatos munkájukkal nagyban hozzájárultak a siketes védekezéshez. A 9-én kezdődött ügyeletem két nappal meghosszabbodott. A 72 óra alatt csak rövid időre, az íróasztalra borulva tudtam valamit aludni. Amikor 72 óra után haza, illetve ágyba ketültem azt hittem, milyen jót fogok aludni. Már nyugodt lehetek, hiszen azok az aggodalmak, melyek a jelentések vétele és ismerete után bennem keletkeztek, nem váltak valóra. Időközben ismertté vált az etedmény. Nem így volt! A fáradság és az átélt, felfokozott idegállapot még órákig nem hagytak elaludni. Hiába próbáltam magam megnyugtatni, hogy az eseményekhez engem semmiféle munkaköri mulasztás vagy hanyagság nem köt. A szakadást követően csak napok múlva láttam a helyszínt, melyet Szeghalom felől közelítettünk meg. A Szabadság hídtól felfelé a hullámteret még teljes szélességben és több méter vastagságban borította a visszamaradt jég. A töltésen kívüli részt (most vésztározónak hívjuk) a kiömlött víz borította. Megdöbbentő volt látni, hogy a kiömlött víz hullámverése milyen úszó tárgyakat sodott a töltés oldalához. Ilyen közelről árvízi kártételt még nem volt alkalmam látni, bár előzőleg több esetben részt vettem tiszai, 1965-ben a dunai árvízvédekezésben. Az úszó, lebegő tátgyak között összedőlt épületek szerkezetei, bútorok, különböző használati tárgyak - még gyermek bölcső is - voltak. A hajdani lakóknak talán minden vagyonuk itt úszott! Őket ki kártalanítja? Elszomorító volt a látvány! Amikor a szakadás helyszínére értünk, az ÁKSZ emberei már a helyszínen tevékenykedtek, igyekeztek a töltéscsonkokat bevédeni, illetve a nyílást szádfalazással elzárni. A szakadással szembeni mentett oldalon egy 15-20 cm törzsátmérőjű nyárfaerdő volt, melyet a kiömlő áradat a földig letarolt. Elszomorító volt annak látványa, hogy kérgüktől megfosztva, fehéten hevertek a vízben. A szakadással elsodort földanyagot csak a Betettyó jobb oldalán nyitott anyaggödörből lehetett biztosítani, mivel a bal parton a közelben erre nem volt lehetőség. Fenti okok miatt szükség volt egy ideiglenes munkahíd megépítésére is. A helyreállítás nem az eredeti állapotnak megfelelően történt a szakadás helyén a töltés magassága csak a mértékadó árvízszintig épült ki, a mentett oldalon l:10-es rézsűhajlással, hogy adott esetben az ennél magasabb átvíz - a nagyobb értékek mentése érdekében - akadály nélkül ömölhessen a természet által kijelölt és az ember által kiépített „vésztározóba". A vésztározó szót azért tettem idézőjelbe, mert számomra a fogalom akkor vált ismertté, akárcsak a „surrantó" szó, mely az 1 m-rel alacsonyabbra visszaállított töltésszakaszt jelentette. Az elképzelés helyességét, hogy ezt a területet máskor is fel lehet használni kármentésre, igazolta az 1970. évi júniusi árvíz, amikor a jobb oldali települések (Szeghalom,