Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)

Az 1966. évi jeges ár

Körösladány, Füzesgyarmat, Biharnagybajom és más települések) védelme érdekében a bal parti töltés átvágásával, a vésztározó feltöltésével lehetett az árvízszintet olyan szintre lecsökkenteni, mely már nem jelentett töltésszakadásra veszélyes helyzetet. Hálát adok Istennek, hogy segítségével a 35 éves vízügyi szolgálatom alatt nem történt olyan tragédia, mely szolgálati kötelezettségem elmulasztása miatt, lelkiismeretemet terhelné. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és a Berettyón. Az eltelt közel 40 év árvízi katasztrófáinak ismeretében elmondhatjuk, hogy a miénk még szerencsésnek is mondható. Azóta egy-egy árvíznek a világon sok száz és tízezer ember esett áldozatul. Ennek részleteibe nem akarok belemélyedni, de nagyon átérzem azoknak a sorsát, akik szeretteiket, akár vagyonukat vesztették. A szakadás helyén a helyreállított töltés február 18-án 12:30 órakor Petri József szeghalmi lakos visszaemlékezése Megdöbbentett a hír, amikor a késő esti órákban riasztottak az árvízveszély miatt. Sietve mentem, de inkább futottam szolgálattételre. Rövid időn belül szaporodott a létszám és a védekezéssel, a mentési munkákkal megbízott vezetők mindenkinek megszabták a feladatát. Én azt a megbízást kaptam, hogy lóháton induljak el és a terepismeretemre támaszkodva előzőleg a mélyebb fekvésű lakott tanyákat keressem fel, s riasszam az embereket. Felhívtam a figyelmüket, hogy a legszükségesebb és könnyen mozgatható vagyontárgyak összecsomagolása legyen az első feladat. Ha gyermekek is tartózkodtak a tanyában, akkor megbeszéltem az édesanyjukkal, a felnőtt sorban levő lányokkal, nekik meg az legyen az első teendőjük, hogy a gyermekeket megfelelően öltöztessék fel, indulásra készen várják a járművek megérkezését. Ez a küldetés nem egyszerű hírközlést jelentett, hanem nyugalomra inteni, bátorítani kellett a bajba jutottakat, mert az éjszakai vészjósló morajlás szinte mindenkire bénítólag hatott. Napközben is járni kellett a „körzetet", főleg a mélyebb fekvésű tanyák lakóit sürgettem, mert a járművek megkezdték a szállítást. Az állatok nyugtalanok voltak, nehéz volt összetartani őket, amelyik menekülni igyekezett, elkódorgott, azt rendszerint elsodorta az ár és ha segítség nem érkezett idejében, menthetetlenül elpusztult. Sok állatot kimentetek, de egy részük odaveszett főleg a juhok. Az első „árvizes" napon a magasabban fekvő tanyák körül is szaporodott a víz és a „szigetektől" való mentés folyamatosan történt. A szolgálat 36-38 óra hosszat tartott ezt az időt alvás nélkül kevés megszakításokkal a nyeregben töltöttem. Nem éreztem fáradságot, csak akkor amikor az utolsó tanyai lakos is elhagyta otthonát, s mindegyik elfoglalta helyét az ideiglenes, de biztonságos szálláson. Akiknek hozzátartozója volt a községben, azokat szívesen befogadták.