Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)
A Két Sárrét
A Sárréten élő gazdák vagyona nem is a szántóföldben, hanem az árvízjárta, és a mocsarak között szárazon maradt kövér réteken legelő rengeteg állatban volt. A szét nem osztott közlegelőkre mindenki annyi állatot hajtott ki, amennyit akart. A faluhoz közelebbi réteken félnomád állattenyésztés folyt, itt legeltették az esténként hazatérő fejősteheneket - a csordát, a fejősjuhokat és a csürhét. Távolabb már nomád állattenyésztés virágzott, kinn telelt a rideg gulya, a juhnyáj, a konda és a késő ősszel hazahajtott ménes. Természetes, hogy az értékes vagyont őrző pásztorok a társadalom legmegbecsültebb tagjai voltak. De becsületes embernek kellett is lenniük, mert csak így kaptak munkát. A tolvaj, csaló pásztor - a „kapcabetyár" - nem kellett a gazdának. A pásztorkodás általában apáról fiúra szállt, s a gyerek alighogy felcseperedett már ment az apjához kisbojtárnak, ki a pusztára, ahol szél, eső verte, megedződött, s testileg-lelkileg megerősödve el tudta látni feladatát, egészen késő öreg koráig. így aztán pásztorfamíliák alakultak ki, akiknek tagjai megbízható, becsületes emberek voltak. Belőlük váltak a legjobb számadók. A régi időket idézi a nyáját terelő juhász A török kiverését követő közel két évtized volt a „rideg", vagy más néven „szilaj" pásztorkodás korszaka a Sárréteken. A szilaj gulyát réti gulyának, a juhnyájat réti nyájnak, a kondát réti kondának nevezték, őrzőik réti pásztorok voltak. Egész éven át a réten éltek, s a rájuk bízott félvad állatokat együtt edzette a pásztorokkal a nyár heve, a tavasz és az ősz viharai, a tél hava és fagya A réti gulya nagy részét a hosszú szarvú, ezüstszürke rideg marha tette ki, a juhnyájat a világos és fekete, csavar szarvú racka, a kondát a parlagi-, nádi- és szalontai sertések alkották. A ménesekben a házi lovak magyar őse, a sok viszontagságon átment keleti ló, a turáni ló legelt. A juhász mellett ott volt kedvenc társa, a szamár, s valamennyi pásztor mellett a nagytestű őrző kutyák - melyeknek sokszor a vadállatokkal is harcolniuk kellett - kuvaszok, mely a legrégibb magyar pásztorkutyák voltak, a komondorok, és az apró termetű terelőkutyák, a puli, vagy a pumi. 2 2 Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa. Bp., 1942.
