Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)

Az 1966. évi jeges ár

függő víztükör volt, a víz a ködben éjszaka is jól tudott haladni! Rövid megbeszélést és egyeztetést követően Varga Gyula Szeghalom felé indult a depónián, Csipai Imre pedig keletre, Kórósziget felé. Én maradtam a centrális helyen, a hídnál, a folyamatban levő munkák itányítására, továbbá az érkező „közerő" fogadására és eligazítására. A vízszint pedig lassan, de folyamatosan emelkedett. Ezt az időközben centiméteres beosztással ellátott leszútt lécen jól lehetett regisztrálni. Egyszer csak kezdtek megérkezni az első csoportok. Előbb csak ritkán, majd egyre sűrűbben. Délután már a mondabeli Bábelre, vagy egy mezővárosi nagyvásárra hasonlított a hely. Jött a tanácsok által delegált közerő, a honvédség polgári védelmi alakulata, a munkásőrség és a MÁV pályamunkásai és a VÍZIG kubikosai is. Na, tessék ezeket megfelelően irányítani! - akik a vízzel többnyire csak tisztálkodáskor vagy locsoláskor találkoztak. Hogy hányan lehettek ennél a védekezési centrumnál, nem tudom, de ezen a napon a térségben a nyilvántartások szerint 5249 fő dolgozott. Végül azonban beindult a célirányos munka a teljes lokalizációs szakaszon: depónia rendezés, a koronaszint emelése földből homokzsákkal, vagy nyúlgáttal. Még az eltelt négy évtized szépített annyit a tényeken, hogy zökkenőmentes és példamutatóan fegyelmezett munkáról beszélhessünk utólag. A kietlen puszta közepén sem fedett hely, sem ivóvíz, sem élelem. Viszont sötétedés után szép látvány volt a fáklyákkal kivilágított lokalizációs vonal. Délutánra aztán megszaporodtam, mert odaérkezett Wolf Ervin kollégám, egy pár évvel idősebb mérnök kolléga, aki a kivitelező egységünknél dolgozott. A feladatok, az ügyeleti- és pihenő idő beosztásával nem volt problémánk, de hol fogunk pihenni? Később aztán kaptuk a jó hírt, hogy egy luxus lakosztály gördül felénk. Az adott körülmények közt királyi lakosztálynak számított a két személyes, fapados lakókocsi még úgy is, hogy tüzelőt elfelejtettek hozni. Egy kanna víz, néhány takaró, némi élelem már a luxust jelentette. Másnapra (11-ére) már viszonylag szabályozott mederben folyt a munka, amikor megérkezett az igazgatónk, Papp Ferenc is némi kísérettel. Jelentést tettünk a helyzetről, előadtuk problémáinkat, kértük a szükséges technikai feltételek kiegészítését és bizonyos szociális igények kielégítését. A vízszint viszont tovább emelkedett, mivel a Berettyó ismét áradni kezdett. Tehát nyugalomra, optimizmusra semmi okunk nem volt. A további áradási veszély miatt kollégáim már további lokalizációs lehetőségeket „nyomoztak". Mint már korábban említettem, a 9-es híd környezete egyben a lokalizációs munkák centruma is volt. Ebből következően a legkülönbözőbb járművek (traktorok, terepjárók katonai járművek, lánctalpas úszó játművek, hatalmas tehergépkocsik) közlekedési gócpontjai is itt volt. Ez viszont lehetővé tette kettőnk személyes szükségleteinek beszerzését is a községből. Miután tisztálkodási lehetőségeink a nulla és az erősen korlátozott fokozat között mozgott (sok egyéb mellett), kizárólag szervezetünk dezinficiálása végett kénytelenek voltunk bizonyos mennyiségű, hatékony koncentrációjú alkoholos termék beszerzésére is. A nappalok és éjszakák lényegileg összefolytak (hogy milyen kevés alvással beéri az ember). A lokalizált vízállás február 12-én 22 órakor tetőzött, de ez csak 13-án (vasárnap) 24 óra után derült ki, mett több mint egy napig stagnált a vízszint. Ezt követően azonban gyors apadás kezdődött, miután előző nap megkezdődött a kiáradt (50-60 millió m

3-re becsült) víztömeg visszavezetése a folyóba. Másnap estére már deci métereket apadt a víz és 15-ére már kilátszottak a zsombékok, sőt néhol az egykori vakondtúrások is. Az embersereg folyamatosan ritkult, míg csak mi ketten folytattuk magányos őrjáratainkat. 16-án teggelte felszakadozott az összefüggő víztükör is, de a lokalizációs központból még mindig váratott magára a számunkra jó hír. Mi voltunk az „elfelejtett helyőrség", így berendezkedtünk remete életre és vártuk a tavaszt. Véletlenül akadt egy pakli magyar kártya is nálunk. Majd 17-én délután jött a felmentvény, hogy vonuljunk vissza a csökmői központba. Alig néhány óra várakozás után onnan elindulhattunk Debrecenbe.