Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)

Tiszántúl vízföldtani története és vízrendszere

gunknak, abba háltunk a nagy télbe. Megfutotta a víz a kotukat, de olyan kotuk vótak, hogy a leghosszabb nád se érte el a fenekét... Nem lehetett a jégen járni, lehetett a kotun... Hogy mi az a kotu?... Hát a nádcsomóknak a töve. A tőzegei. A nádgyökérből nagy kötések vótak, amit körülmosott a víz. Azon tanyáztunk, azon raktuk meg a kunyhót. Ivóvíz nem vót, nem vót kút. Sütöttünk szalonnát délben is, este is, ha inni akartunk, kilyukasztottunk egy erős, hosszú nádat, kétöleset, azt leszúrtuk a kotu mellett, mintha padlásról a fődig érne — szíjtuk. Előbb csak olyan bagós víz jött belőle, de hajói kiszipogattuk, olyan friss, tiszta víz jött a végin, mint a patak vize... Hogy lyukasztottuk ki a nádat? Hát másik, vikonyabb náddal. Annak is megvót a tudománya. It vótak rengeteg sok halak. Annyi hal meg csík vót abba, hogy kézzel lehetett szedni meg varsával. Csak kitettük a varsát, magáiul megszedte a halat, csak ki kellett meregetni belőle, és lehetett sütni főzni. Madarak? Annyi vót, mint a felhő. Vadkacsa, szárcsa, gém, kócsag, daru, a szigetek teli vótak véle, ott nem háborgatta senki, úgy lehetett simogatni a vadlibát, a hátán azt a szép tollát. A nád vót a legnagyobb haszon, mert abba az időbe mindent a nádbul csináltunk. Még házat is csak nádbul kötöttünk, sárral tapasztottunk. A házfedél, kerítés, az mind csak nád vót. Nincs ma már egy szál se sehol... De akkor vót. Elvittük Csabára, Gyulára, arra nem vót nád. Vették. Eladtuk, kipizér, ki gabonáir, mert kevés vót a csíratermő főd. Csak a szikesebb, hátasabb risze, még ahun most lakunk, ez is szikes vót, de azér termett, vótak jó esők... Hogy halásztunk? Tapogatóval, meggyalmokat csináltunk... Mi a gyalom?... Hát kerítés a halnak. Csavargás kerítés, hogy be csak be tudott menni, de kijönni többet nem tudott a nádkerítésbül, sehogy se... A csík, a vót a jó vásár, mer abba az időbe nagyon szerették káposztával... A mái emberek meg se mernék enni, hogy azt a kígyót nem veszik szájukba. Pedig hal vót, csíkhal... A csíkot, azt igazán csak meregettük a láplyukakból. A vót a láplyuk, ha a csík kifürödte a lápot. Csak ledugtuk a csíkkast, az olyan vót, mint a méhköpü, az egyik vége tányéros, a másik hegyes. Egy óra se kellett, mán tele vót csíkkal. Már lehetett emelni, tele vót!... De ha beleesett egy ember a láplyukba, sose látta többet a csillagos eget, mer ha dagályba vót a víznek, felemelte a jeget, és nem lehetett látni a láplyukat. Nagy halak nem igen vótak, mert kiment a folyóra, ha mán nagy vót. Inkább csak apró hallal éltünk, de jó hal vót, nem vót annak semmi lápszaga, mert mindig mozgott a víz, a Berettyó, a Sebes-Körös levitte, és újra adta a vizeket... Ha a Vidrábul be akartunk jönni, olyan kacskaringós vót, hogy amit ma egy fél óra alatt meg lehet tenni, az ott a Lucsárderékon olyan hosszú vízi út vót, hogy egy huszonnégy óra alatt semmiképpen sem lehetett megtenni. Nem vót kocsiút. A foki út három kilométer, de a tutajos egy nap alatt onnan a lápon be nem ért a tutajával. Olyan kacskaringósan tudott jönni a Körös. Sokkal mélyebb is vót akkor a Körös, mint most... Búzatermő főd?... Hát az is vót, mer nagy határ vót a szeghalmi határ ... akkor se vót ám könnyű az élet, mert kevés vót a búzatermő föd. Az min partosabb, már ami kimaradt a vizekből, szikes vót... - Mit tudjátok ti, mi vót a kisszerű ház... Félig fődbe ásott putrikba laktak a mi apáink. Ágasra építették, nádódallal, még kéménye se vót. A pitarbúl a szabad tűzhelyről felment a füst a pallásra, ott bújt ki, ahun akart. Bizony, sokszor is vót tűz. "

7S Különös világ volt ez, mely különös embereket is nevelt. Az öreg sárréti elbeszélő szavaiból is kitűnik, hogy a sárréti ember igénytelen volt, megelégedett azzal, amit a mocsár, a rét és a föld jóformán készen adott neki, mert számára legfontosabb volt a Móricz Zsigmond: Kép a Sárrétről. 1925-