Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
Tiszántúl vízföldtani története és vízrendszere
kötöttségektől mentes szabad életforma. Volt a Sárréteknek egy különleges alakja, aki ezt a szabadságot teljes tökéletességre vitte. Ez volt a pákász, aki alatt a sárréti magyar olyan embert értett, aki földműveléssel egyáltalán nem foglalkozott, napszámba nem járt, csak azt fogadta el, amit a mocsár készen adott. Tehát a halász, csikasz, nádász, rákász, vadász, méhész és madarász mesterséget folytató ember összefoglaló neve volt a Sárréten a pákász. Korlátlan uta volt a lápok világának, melyen csónakon csáklyázva közlekedett. A vadmadarak fészkéből kiszedte a tojásokat és eladta, de sokszor kiköltette és a felcseperedett madarakat adta el. Ugy ismerte a nádrengeteget, mint a tenyerét. Idegeneket vezetett az ismeretlen mocsárvilágban, de vállalkozott levelek továbbítására, üzenetek vitelére is. Faderékból készített csónakon közlekedett a vízen, három, vagy négyágú tapogató botjával kereste az utat a szilárdabb talajon. Ezt maga sem nevezte járásnak, hanem „lábbadozás"-nak hívta. Elszegődni nem tudott volna hova, de nem is akart. A vadméhet kifüstölte odújából és elszedte tőle a kész mézet. Az értékes madaradat hurokkal fogta, tollúkat kiszedte és eladta. A török időkben hol a magyaroknak, hol pedig a töröknek kémkedett, a betyárvilágban pedig betyárokat, bujdosókat rejtegetett. Tanyáját a Sárrét ormágyain, lapanyagjain, porondjain ütötte fel, ha ilyet nem talált, akkor megfelelt neki a ringó láp is. Egy helyen sokáig nem is tartózkodott, mert tartózkodási helyének környékét hamar kiélte. Ilyenkor szedte a tanyáját és áttelepült más vidékre. Ismerte a gyógynövények gyógyhatását, s valóságos mozgó patikárius volt, aki ezen felül még kuruzsolt is. Szinte nélkülözhetetlen ember volt a sárréti lakosok számára, mégsem becsülték, sehonnai embernek tartották. 74 A sárréti ember a madarak viselkedéséből meg tudta állapítani az időjárás változást is. Ha a fecske az eresz alatt alacsonyan szállt, ha a tőcsmadár gyakran fütyült, esőre lehetett számítani. Amikor a gém „sűrűn beszélt", vagy a bölömbika dudált, hideg, esős szeles időt lehetett várni. Ha a varjak nagy csapatokban verődve hangosan károgtak, hidegre fordult az idő, s hóesésre lehetett számítani. 75 Az is érdekes, hogy a Sárréten rónának 76 nevezték a vizes, lápos területeket, holott ma száraz, nagy kiterjedésű, egyenletes síkságot értünk alatta. Tanulságos, hogy a 20. században nyilatkozó öreg sárréti emberek mind nosztalgiával gondolnak a mocsárvilágra. Nem beszélnek a nagy árvizekről, a folyók kiszakadásairól, melyekről viszont a vármegyékhez érkezett panaszos levelek, a panaszok kivizsgálására indult küldöttségek okiratai bőven beszámolnak. S ha beszélnek is nagy vizekről, szinte sajnálattal gondolnak vissza a régi szép időkre, amikor ha nehezen is, de meg lehetett élni a mocsarak világában is. Amint azonban a Berettyó és a Sebes-Körös áradási miatt végveszélybe került községek segélykiáltását olvassuk, akkor nagyon jól tudjuk, hogy sokszor még megélni sem lehetett. Hiszen volt olyan község, mint pl. Magyarhomorog, Reszeghy id. mű 7-8.p. Reszeghy id. mű 6-7.p. Egy 1807-ben élt pákász így határozta meg a róna fogalmát: „Ezek a rónák arra készültek, hogy vizes időbe egyik szigetről a másikra kelletvén a marhákat hajtani, a gazt helyenként megtörték a marháknak s annak neki verték és ott keresztül hajtották. Hol úszott, hol nehezen egymásután keresztül gázolt s ilyen tsapásokat tsinált. A rétes ember ezt jól megismeri. "
