Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A szocialista vízgazdálkodás korszaka a Közép-Tiszántúlon
Öntözések a szocialista korszakban Mint arról már korábban szó volt, az öntözések a Tiszántúlon az öntözési törvény megszületését követő években, lényegében azonban 1940-1941 után vettek igazán nagy lendületet 34 . A műszaki előkészítés, a tervezés és az építés szervezése az OÖH irányításával - a háborús készülődés ellenére - program szerint folytak. Csak megjegyezzük, hogy az országos programon 1941 végén 41 mérnök, 1 jogász és 9 gazdász dolgozott. 1942-ig összesen 220 ezer kh-ra [130 ezer ha] kiterjedő öt öntözőrendszer tervét készítették el és ígéretesen növekedtek az öntözött területek. A II. világháború közbejötte miatt azonban az építés zöme az 1945-1965. évek közötti időszakra tolódott át. Az eredeti tervek megvalósítása még ma sem fejeződött be, pedig a Tiszalöki Vízlépcső és Öntözőrendszer már hivatalosan is több évtizede üzemel. A Tiszántúl öntözésének nagy terve valamint a tisza-völgyi vízi út fejlesztés tehát - a közhiedelemmel ellentétben - a szocialista társadalom léttejöttét megelőzően még a II. világháború előtt - a nyugat-európai (német, holland, dán, olasz, stb.) országok tapasztalatainak figyelembe vételével indult. Ezen időszakot megelőzően létesült a kocsorhegyi minta-öntözőtelep (1935), és valamivel későbbre tehető a nagyhortobágyi csárda környéki öntözési lehetőségek megteremtése. Ez utóbbinak a jelentőségét az adja, hogy az öntözővizet a Hortobágy medrében, valamint a 178 ha területen kiépített borsósi tározóban felfogva Borsóslaposon 518 ha, Mátán pedig 55 ha öntözőtelep épült. A mátai rendszerben (már a világháború idején) végezték e tájon az első rizstermesztési kísérleteket. A területre először 1954-ben szolgáltatott vizet a Keleti-főcsatorna a Kösely kereszteződéséig. Ebben az évben indult meg a rizstermesztés Püspökladány határában a hamvasi és makkodi részeken. 35 A Tiszalöki Öntözőtendszer mezőgazdasági kérdéseit illetően 1952-ben, 36 a HajdúBihar megyei Tervező Bizottság az FM felhívására társadalmi munkában készített egy hasznosítási tervet, a korábban már említett „piros könyv"-et. Az ebben rögzített tervezési irányelvek - a rizzsel szemben - a takarmánytermesztést állították a súlypontba és az öntözővíz felhasználását elsősorban a rossz vízgazdálkodású talajokra tervezték juttatni, emellett azonban a tendelkezésre álló készletből a Keleti-főcsatorna bal partján mintegy 13 500 ha jó vízgazdálkodású löszháti területet is elláttak volna öntözővízzel. Ez utóbbi elképzeléssel a földművelésügyi tárca illetékesei nem értettek egyet és átdolgozva a piros könyv anyagát „A Tiszalöki Öntözőrendszer vízfelhasználási tetv"-ében (a korábban ugyancsak említett „barna könyv"-ben) minimálisra csökkentették a löszháti öntözések területét, miközben jelentősen felemelték a rizstermesztő területek arányát 37 . A területi vízgazdálkodási keretterv készítésénél azonban elvetették a tárca elképzelési tiszántúli terület öntözési viszonyainak felderítése, az öntöző szakemberek kiképzése érdekében az ÖH Endrőd község kocsorhegyi határrészében egy kb. 8 ha nagyságú minta-öntözőtelepet létesített. Nem árt tudni, hogy 1950-ig a rizsöntözések az összes hazai öntözéseknek közel a felét tették ki! Itt kell megjegyezni, hogy 1952-ben volt az utolsó fél évszázad legerősebb aszálya, ami értelemszerűen felerősítette az öntözési kedvet! A „piros könyv"2200 ha rizstermesztést javasolt, a „barna könyv" 17 800 ha rizstelepben és 2900 ha löszháti öntözésben gondolkozott.
