Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A szocialista vízgazdálkodás korszaka a Közép-Tiszántúlon
kezdetére az összes öntözések 46 %-át tette ki. A Gazdasági Főtanács 1947-es rendelete 12 millió forintot irányozott elő a rizstermelés előmozdítására. Az öntözött terület kiterjedésének túlfeszített növelése azonban hamarosan visszaütött. A rizs monokultúrában való termelése kimerítette a föld termőerejét, annál is inkább, mert a gazdaságok nem voltak berendezkedve a táperő megfelelő pótlására. A régi rizstelepek egy része a hiányos vízlevezetés miatt elgyomosodott. Az uralkodó öntözési módszer, az árasztó öntözés, jellegzetesen talajromboló és vízpazarló volt (a rizstelepek öntözése 5-7szer több vizet igényelt, mint más növényi kultúráké!), tehát gátolta a korlátolt vízkészletek ésszerű kihasználását 24 , helyenként pedig károsan megemelte a talajvíz szintjét Ilyen nagy igények kielégítésére az öntözőrendszerek még nem voltak kiépítve. Sok volt az ideiglenes megoldás. Gyaktan belvízcsatornákból, vízfolyásokból vették ki a vizet, olykot költséges többszöri átemeléssel. Kisújszállás térségének valamennyi rizstelepe például a tiszabői belvízcsatorna rendszerén keresztül kapott vizet. Az ellenesésű csatorna torkolatánál még nyúlgátak között folyt a víz, ugyanakkor 20-30 km távolságban már majdnem látszott az alig nedves csatornafenék. Az 1940-es évek végének politikai légkörében nehéz volt azt megmagyarázni a rizstetmelőknek, hogy több vizet nem lehet kivenni a csatornákból, mint amennyit a fővízkivételnél kiemelnek. Ellenkező esetben a távolabbi területeken vízhiánnyal kell megküzdeniük az ottani gazdáknak. Rizstetmelés pedig nincs víz nélkül. Akkoriban indokolatlanul könnyen kimondták a „szabotázs" szót, mely nem egy esetben súlyos következményekkel járt 25 . A vízigények kiszolgálására szerveződtek az öntöző vállalatok, amelyek gépparkjuk zömét az államosításkor gyűjtötték be. Ahány erőgép és szivattyú létezett, az anynyiféle típusú volt, de mindegyikhez akadt értő gépész is. E vállalatoknak elsődleges feladata a vízátemelés volt, de ez - különösen a rizs árasztásakor - szinte teljesíthetetlen feladatot jelentett számukra. Ezeket az öntöző vállalatokat állandóan átszervezték, sokszor nevük is változott. Nagy erényük volt, hogy a térség kiváló gépészei, cséplőgép tulajdonosai az államosítás után itt dolgozhattak 26 . 1953-ban például az akkori Középtiszai Öntöző Vállalatnak Szolnokon volt székhelye, s egyik kirendeltsége Kunhegyesen működött. A gyots változásta jellemző volt, hogy két év múlva Kunhegyes lett a vállalat központja, Szolnok pedig ennek kirendeltsége. Ilyen öntöző vállalatok voltak — a teljesség igénye nélkül - a tiszántúli HORTONT, amelynek Debrecenben, Hajdúnánáson, Püspökladányban működtek kirendeltségei, vagy a Tiszafüredi Öntöző Nemzeti Vállalat, a TIFÖNT, amely Kunhegyesen, Tiszabőn és Szolnokon is érdekelt volt. Gyulán és Gyomán KÖPÖNT volt az öntöző vállalat neve. A vállalatok üzemegységeinek nagyságára, teljesítményéte jellemző volt, hogy pl. Kiskörén 15 gépegységes benzinüzemű — kimustrált dunai hajókikötőkből összeépített 1947-ben a rizs vetésterülete országos méretekben megközelítette az 5800 ha-t, s a korlátozott vízszolgáltatási lehetőségek miatt a termesztést engedélyhez kellett kötni. Dr. Papp Ferenc visszaemlékezéseiből tudjuk, fiatal mérnökként maga is jelent volt néhány ilyen „tetemre híváson". Két egykori szakemberről, Konvalinka Lászlóról és Varga Józsefiről is megemlékezett, akik ebben a hőskorszakban az öntözések ügyének szentelték minden energiájukat. Mindketten munkásigazgatók voltak, akik értettek a gépészethez is. Olyan emberek voltak ők, akik sokszor „villámhárítóként" dolgoztak a vállalatuk élén. Sorsuk itt összekovácsolódott, és a későbbi Vízgépészeti Vállalat első szakember gárdája közülük került ki.
