Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
Vízhasznosítás a két világháború közötti időszakban
A szocialista vízgazdálkodás korszaka a Közép-Tiszántúlon A háború utáni új helyzet korszakváltást jelentett a vízgazdálkodási célok és feltételek terén, ezért az értékeléshez néhány új szempontot is figyelembe kell venni. Az ármentesítéssel megnyert területen elszórtan élő lakosságot a háborús időszak és a harci cselekmények is jobban megviselték, mint a hagyományos településeken élőket, s az öntözési program végrehajtásakor még oly ígéretesnek tűnő tanyasi életforma leértékelődött. Megindult a tanyákról a falvakba való beszivárgás, beköltözés. A fordulat évében (1948) államosították a vízitársulatokat, kialakult az „egységesnek mondott" vízügyi szervezet, amelyekben „a változás volt az állandó". A világháború után a trianoni határok lényegében nem változtak, de változott politikai függőségünk és ezáltal az ország gazdasági fejlesztésének koncepciója, amely a szovjet modellhez igazodott. E változás sok vonatkozásban visszahatott a vízgyűjtőkre is, hiszen tovább csökkent a Tisza vízgyűjtőjére való ráhatásunk. A Tisza hasznosításának távlati tervezése a későbbiekben fokozatosan a KGST vízügyi együttműködésének szervezetébe került. A Tisza hasznosítása c. programban a Szovjetunió dolgozta ki a Tisza-völgy vízgazdálkodásának Kerettervét. Hazánk csak koordinálta a közös érdekeltségű terveket. Az 1930-as évek második felében kikristályosodó politikai szándék helyett, - amely az öntözések fejlesztése révén a belterjes mezőgazdaságot és az olcsó vízi szállítás helyezte előtérbe — felerősödött az iparfejlesztés, az ismert jelmondat, hogy a vas és acél országa leszünk. Ennek érdekében vízigényes és szennyező iparokat telepítettek még az Alföldre is. Vízgazdálkodásunkra gyakorolt kedvezőtlen hatása nem indokol részletezést. A vasfüggöny misztikuma behatárolta a nemzetközi hajózáson keresztül a belföldi hajózást is. A Tisza vízgyűjtőjén tervezett mintegy 1000 km-nyi víziút és a Duna-Tiszacsatorna építése megtorpant, illetve félbe maradr. A víziforgalomban a Nyugat-Európával való hajóösszeköttetés helyett előtérbe került a Csongrád-Záhony közötti vízi szállítás, évi 8-10 millió tonna áruszállításra prognosztizálva. Óriási volt ez a változás a korábbi nyugati irányú szállítási koncepcióval szemben. Ettől kezdve minden vízgazdálkodási programban öt tiszai vízlépcső szerepelt: Csongrád, Kisköre, Tiszalök, Dombrád, Vasárosnamény, a hozzájuk kötődő tározókkal, raktárakkal, kikötőkkel, egyszóval a vízi szállítás infrastruktúrájával. Ezt indokolta az is, hogy a 70-es évekre Záhony Európa legnagyobb szárazföldi kikötője lett. Az alföldi tanyakötnyéki erdőcsoportok kiirtása (amely a tanyavilág megszűnésének következménye), s helyettük „mezővédő erdősávok" telepítése kedvezőtlenül hatott a mikroklimatikus viszonyokra. A legeltetéses állattenyésztés helyett széles körűvé vált a silón tartott istállózott állattenyésztés minden gazdasági és vízszennyező hatásával. Az évszázados múltú szürke marha állomány helyett importálták a tájidegen fajtákat, elsősorban a Szovjetunióból, de a tengeren túlról is.
