Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)

Vízhasznosítás a két világháború közötti időszakban

Az Alföldön szakosított telepen

1 tenyésztettek évi 5 millió settést, amelynek a vízgyűjtőre gyakorolt szerves anyag szennyező hatása nagyobb volt, mint az ott élő lakosságé. Évente kb. 15-20 millió m

3 hígtrágya keletkezett. A vízszennyező hatású kacsa- és libatelepek általános elterjedésében egyéni érdekeltségek is szetepet játszottak, kiélezve a helyzetet a természetvédelemmel, annak ellenéte, hogy előkészítő stádiumban volt a Hortobágyi Nemzeti Park kialakítása, amely megkülönböztetetten más tartalmú vízgazdálkodást indokolt. A Tiszántúl természeti átalakításának legdurvább módja és legnagyobb kudarca lett, hogy a hortobágyi ősgyep és más legelőterületek feltörésével nagy kiterjedésű területeken a monokultúrás rizstermelést folytattak. E természetellenes - szovjet típusú gépesített nagyüzemi - rizstermelés nem azt a jövedelmezőséget hozta, mint a tiszafüredi öntözőrendszerekben a két világháború között. A természetátalakítás és nagyüzemi termelési módok nem kívánatos vízgazdálkodási hatásait — a mérnökök felkészültsége és jó szándéka ellenére - a vízgyűjtők is nehezen viselték el. A volt öntözőtelepek egyrésze néhány év múlva „senki földjévé", gaztengerré váltak. Kedvezőtlenül hatott a vízgyűjtőkre - mint tetmelési mód - a termelőszövetkezesítés. A hagyományos paraszti életformát felváltotta a szocialista mezőgazdasági termelőszövetkezeti modell, az egyéni boldogulást a közösségi életforma, a kisüzemet a nagyüzem, a kis termelőszövetkezeteket a mezőgazdasági kombinátok. A tsz-ek összevonása szinte folyamatos lett. A '80-as évek elején a mezőgazdaság évente kb. 70 000 tonna növényvédő szert használt. Ennek szennyező hatása a felszínközeli vizekre kb. 50 %-ra becsülhető!

2 Szertefoszlott a magántulajdon szentsége, s ezzel a parasztságnak a korábbi belterjes, öntözéses gazdálkodásba vetett hite. Menekült a földtől, tanyától, falutól, s így lélekszámban is csökkent a parasztság (50-55 %-ról 20-25 %-ra). Ennek ellenére erőltették a munkaigényes öntözéses nagyüzemi gazdálkodást. Volt olyan téves szemlélet is, hogy az öntözést a tsz-ek megerősítésének tekintették. A háború előtti birtokviszonyokhoz tervezett vízügyi létesítmények kotszerűtlenekké váltak. Eltűnt a pataszti tanyavilág a kis csatornáival, a legtöbbjüket egyszerűen átszántották. Alakultak a nagy táblák a nagy csatornáikkal, épültek a tsz-központok, a szakosított állattartó telepekkel és vezetékes vízellátással. Nehezen volt elviselhető a falusi lakosság részéről, hogy a tsz-ek állattattó telepein már nyomógombbal működő vezetékes vízellátás volt, a Tiszántúlon pedig — a három megyei város kivételével - a lakosságnak csak mintegy 8 %-a rendelkezett vezetékes vízzel, 3 %-a csatornázással. Nehezítette a vízügyi szervek munkáját, hogy a vízkárok nem valós értékükön szerepeltek, hanem gyakran a tsz-ek jövedelemkiegészítését szolgálták szubjektív módon. A vízügy ezen tendencia ellen belvízrendszereinek túlméretezésével védekezett. Ma több mint 40 000 km csatornahálózat és 800 mVs összkapacitású szivattyútelep van, amely vízemelő képesség meghaladja a tiszai kisvízhozam tízszeresét. Ami az ipari vízgazdálkodást illeti, itt is komoly problémákkal kellett megküzdeni. Az A Hortobágyon például szakosított sertéstelepet építettek a „Kilenclyukú híd" közelében, nem törődve annak vízszennyező és szag hatásával 2 Béres Lászlóné geológus-mérnök szíves közlése