Koroknai Ákos – Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)
A hámorok működéséhez szükséges vizet a vízfolyásokból duzzasztógáttal vették ki és vezették a hámor feletti tározóba. Víztározókat csaknem mindenütt építettek: ezzel biztosították, szárazabb időben, a hámor folyamatos termelését. A tározók 20—30 m szélesek, 30—50 m hosszúak és 1,6—2,5 m mélyek voltak. Csak a nagyobb és bővizű patakoknál nem építettek ilyent, mert az alulcsapó vízikerékkel a kellő energiát úgyis megszerezték. A vízgyűjtő tó helyének kiválasztása mindig gondos megfigyelés és mérlegelés alapján történt, tekintettel a vízfolyás esési viszonyaira. A tározó hámor felőli oldalára építették a vízvezető csatornát (surranta vályút), mely a vizet sugárban vezette a hámor vízikerekére. A tározókat óvták a fák, cserjék és gyomnövények elborításától, s a céhszabályok értelmében a patakból bejutó iszapot is évente egyszer eltávolították belőlük. A tisztántartás minden hámoros érdeke volt, különben a hasznosítható víz mennyisége csökkent. A vízvezető csatorna a XX. sz. elejéig fából készült, majd vascsőből is. Esése a vízikerékig méterenként 5 cm volt, belőle a vízsugár egy faék felhúzása után zúdult a vízikerékre. A vízvezető csatorna építése nagy hozzáértést kívánt: úgy kellett építeni, hogy vízveszteség ne legyen, mivel a víz beszerzése nagy gondot jelentett. Az ún. ,,víziművek" építéséhez szükséges szakértelem a víz hasznosításánál érvényesülő takarékosságon volt lemérhető: „Általános szabály az volt — írja Kiszely — mennél hosszabb az ék, annál egységesebb, tömöttebb sugarat tud a víztől a kerékre vonni, tehát annál nagyobb erőt tud a keréken kifejteni. A duzzasztóból kiinduló vízerő határozta meg mindenkor, hogy a hámoros mit és mennyit tudott termelni. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy a vízikerék milyen távolságra volt a duzzasztótól elhelyezve." A XX. sz. első felétől a vízikerék helyett alkalmazott turbina még nagyobb erőkifejtésre volt képes. A turbina a vízikerékkel szemben gyorsabb, víznyelő képessége jobb s a kevesebb vízfelhasználás mellett is nagyobb erőt fejt ki, azaz hatásfoka kedvezőbb. A vízikerék bányászati és kohászati alkalmazása Magyarországon a XIV. sz. közepétől szinte forradalmasította a termelést.* (1344—) Az alulcsapó vízikerék a mintegy 130 mkg/s teljesítményével több mint hússzorosan múlta felül az emelővel kifejthető emberi teljesítményt. A felülcsapó vizikerék teljesítménye még ennél is kedvezőbb: kb. 175 mkg/s volt. Jól szerkesztett kerék esetén a rendelkezésre álló vízierő felhasználásának hatásfoka az alulcsapó keréknél elérte a 60—65%-ot is. A múlt század folyamán kialakult (de Magyarországon csak lassan elterjedt) víziturbinák hatásfoka pedig már megközelítette a 90—95%-ot is, míg az egyes gépegységek teljesítménye meghaladta a 100 LE-t. (A megadott értékek természetesen csak megközelítőek ill. tájékoztató jellegűek, mert az egyes vízikerekek illetve turbinák teljesítménye elsősorban a duzzasztással előállítót hasznos eséstől, a kerekek méreteitől ill. a turbina konstrukciójától (típusától) függött.) Jelentős közbenső lépés volt, amikor a 19. sz. közepén a fakereket az öntöttvas kerék váltotta fel, ami lehetővé tette a farkkalapács verőerejének és ezzel teljesítményének növelését. Kiszely Gyula szerint a vízikerekek percenként 2—2 1 / 2 fordulattal működtek, és ennek megfelelően a kerék bütykös tengelyéről meghajtott farkkalapács 180-szor üthetett. (De 200nál semmi esetre sem többet, mert különben a hámorosok nem bírták a munkatempót. A XIX. század végéig a hámorok mellett általában 3 vízi kerék működött. Közülük a nagyobbik a farkkalapácsot hajtotta, míg a két kisebb a kovácstűz fújtatóját és a köszörűkövet. A kis hámorok általában március elejétől október végéig dolgoztak; télidőre leálltak, mert a kerékre vezető csatornájuk vagy a vízfolyás befagyott. De sokszor álltak a hámorok a nyári szárazság miatt is. A hámortulajdonosok később ezért alkalmaztak — egyre inkább —- gőzgépet, amelynek ki* Víerőhasznosítással működő hámorokra vonatkozó legrégibb hazai adat 1344-ből való. Ugyancsak ismert volt már ez idő tájt a vízikerekek két fő típusa is, mely valójában már a koraközépkori malomépítészetből ered: a ,,felülcsapó-" ill. „alulcsapó malom" szavunk korai latin okleveleink szórvány nyelvemlékei sorába tartozik. A Veszprémi püspökség két latin nyelvű oklevelében olvashatjuk ugyanis a következőket: unum molendinum in fluvio Veszprém Alolchapo vocatum . . ." (1369), vagy ,, . . . quatuor molendinis per manus artificis aqua desuper opprimente currentibus «felyulchapo» mólon dictis . . ." (1359). A latin íródeák körülményeskedő körülírásával szemben pontosan célba találó népi megjelölés arról tanúskodik, hogy a nép nyilvánvalóan a leírt technikát is tökéletesen ismerte és uralta.
