Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja III. rész, A vízgazdálkodás eredményei 1945-1975-ig. (Vízügyi Történeti Füzetek 10. Budapest, 1976)

1. A vízimunkálatok szerepe az újjáépítésben — és a korszerű vízgazdálkodás kialakulása

7. ábra. Magyarország öntözései 1948-ban vármegyénként csoportosítva Az öntözés fejlődését legközvetlenebbül a Sajó Elemér által kezdeményezett öntözési program, illetve az 1937: XX. t. c. alapján létrehozott Öntözési Alap beruházásai segítették, amelyek az addig elmaradott Közép-Tiszavidéket egyszerre az élvonalba emelték az öntözéses termelés terén. Kedvezően befolyásolta a fejlődést a tervgazdálkodás bevezetése is, ami megkövetelte a termelés biztonságosabbá tételét, egyenletes fejlesztésének megalapozását — és az 1940/1950-es évek fordulóján jelentkező szárazabb periódusban nélkülözhetetlenné tette az öntözés egyre szélesebb körű elterjesztését.

23-24 Jellemző az öntözés iránti érdeklődésre, hogy a Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös mentén az öntözésre felhasználható vízkészlet már 1948-ban kimerült. A lényegében már a háború előtt megépült Tiszafüredi Öntözőrendszer a háború alatt (és részben: miatt) nem üzemelt. A kiépített mintatelepeken inkább csak kísérleti szántóföldi öntözés folyt (1944-ben összesen 1200 ha-on). A fejlődés 1947—1948-ban indult meg, amikor a rendszer vizét bevezették a karcagi II. és a kakati belvízcsatornákba is. (Az egyes öntözőtelepekre azután további emeléssel juttatták el a vizet). 1947-ben már működött a tiszai vízkivételre épült Tiszabői öntözőrendszer is, amelyben ugyancsak a belvízcsatornákat használták fel az öntözővíz szétosztására. A Közép-Tiszavidék első nagy öntözései tehát a Tiszafüredi és a Tiszabői öntözőrendszerben, valamint a Hortobágy—Berettyó mentén létesültek. Az