Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)
3. Lecsapolások és belvízrendezések (1878—1944)
3. Lecsapolások és belvízrendezések (1878—1944) A Tiszavölgy ármentesítéséhez képest viszonylag kevés szó esik a vízszabályozás „második szakaszáról", a lecsapolásokról és a belvízrendezésről, és még kevesebb e munkák jelentőségéről, arányairól és eredményeiről. Pedig a káros vizek elvezetése az ármentesítéshez szorosan kapcsolódó, vele elválaszthatatlanul összefüggő, fontos feladat volt. Belvízrendezés nélkül mit sem érne az ármentesítés. Az időbeli egymásutániság nem jelent egyben fontossági sorrendet is, különösen a ma szemszögéből nézve nem, hiszen a belvízrendezés alapja, előfeltétel volt a napjainkban megvalósuló öntözőrendszerek építésének, a korszerű vízgazdálkodásnak. 107 E munka méreteinek jellemzésére itt csak területünk határcsatornájára, a hajózható folyók méreteivel vetekvő Hortobágy—Berettyó Főcsatornára utalunk. A mintegy 69 km hosszú, részben a Berettyó régi medrének felhasználásával épült belvíz-főcsatorna alsó szakaszát, a terület folyóihoz hasonlóan, kétoldali gátak közé kellett fogni; torkolatában 1890ben épült az ország legnagyobb, összesen 10 m szabad nyílású belvízzsilipje (30. ábra). Mellette utóbb, 1940—1941-ben, árvízkaput építettek s így a csatorna Túrkevéig hajózhatóvá vált. 108 A lecsapolás és a belvízrendezés, a síkvidéki és peremvidéki vízrendezések e két kapcsolódó eleme történetileg két különböző kor feladataként merült fel. A lecsapolás, vagyis a mocsarak, lápok vízállások vizeinek levezetése, évszázados múltra tekinthet vissza, s helyenként (bár általában elválaszthatatlan tőle) még a vízfolyások szabályozását is megelőzte. —• Belvizekről, belvízrendezésről viszont csak az ármentesítések óta beszélhetünk. Belvízen ugyanis az ármentesített területek kötött talajain összegyűlő csapadékvizeket (talajvizeket, fakadó és szivárgó vizeket) értjük, amelyek a korábbi erek, fokok útját követve húzódnak a befogadók felé és töltésen keresztül való levezetésükről csatornákkal és zsilipekkel, sőt átemelő szivattyútelepek segítségével kellett gondoskodni. A belvízrendezés problémái a tisza-szabályozási munkálatok első építési szakaszának végén, az 1870-es évek második felének csapadékos időszakában kerültek előtérbe, amikor már csaknem mindenütt folytonos töltésvonal védte az árterületeket és zárta el a gátak mögött összegyűlő vizek — a „belés külvizek" — útját. A mentesített árterületek teknőiben — a laposokon és fenekeken — valamint a töltések mentett oldala mellett, ugyanis nemcsak a terület csapadékvizei és fakadó vizei gyűltek össze. Ide folytak be az egyes öblözeleket határoló, magasabb „fennsíki területek" „külvizei is. A töltések így gyakran „két víz közé" kerültek.
