Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)
5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai — A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX—XX. században - 5.2. A mezőgazdasági vízhasznosítás - 5.2.1. Az aszály és az öntözés
5.2.1 Az aszály és az öntözés 149 Az egész ország gazdasági életét megrendítő természeti csapás, amely a terméskiesés és főleg az állathullás révén, hivatalos adatok szerint is legalább 126 millió Ft kárt okozott — a legsúlyosabban a Nagykunságot és az azt övező Közép-Tiszavidéket érintette. Tompa Mihály gyakran idézett drámai verse 1863-ról ezt az aszálysújtotta Nagykunságot írja le: 150 Pusztán leled most a vidéket, / Elszomorít tekintete . .. A rét hamvas, mikép az égett; / Nincs fűszeres lehellete. — S mely ingyen, buján terjed, a gyom / Sikertelen küzd, hogy fakadjon. Midőn a hűsebb est alájő, S csendesség van távol, közel: Nem a megért, ingó kalászfő, Mely hallhatóan zizeg, neszel... A fű torzsát metéli, ortja / Bogaraknak nyüzsgő csoportja. Ez nem az ősz várt pusztasága, / Melyből a pajta megtelik; Midőn a megfáradt barázda / Pihenni vágy kikeletig .. . Csapástól most a föld kietlen! / Az élet érverése áll: Vénség az ifjú kikeletben, / A teremtő nyár ölén halál . .. Az aszálysújtotta területek körvonalaiban a csapadéktérképeknek az ország legszárazabb részét kijelölő görbéi rajzolódnak ki. E vidék mindig is a környező hegységek vízfölöslegére volt utalva, amelyet az árvizek hoztak le a síkságra. A legtöbbet szenvedett a Nagykunság: Kunhegyes, Kunmadaras, Karcag, Kisújszállás, Túrkeve, Kunszentmárton és Fegyvernek határa. E gazdag vidéket soha ilyen aszály és a török—tatár óta ilyen csapás nem érte, mint 1863-ban. Állatállományának 78%-a elveszett, a lakossága éhezett. Nemcsak a legelők égtek ki, minden folyó és állóvíz kiszáradt és sokhelyütt maga a Tisza is lábolhatóvá vált . . . 151 (Elképzelhető a nagykunsági aszály-centrum állapota, ha tudjuk, hogy ebben az időszakban a csapadékosabb Dunántúlon nemcsak a Velencei-tó, hanem még a Fertő-tó is kiszáradt; a Balaton vízszintje pedig 1866-ra — 45 cm-re, (vagyis a mai átlagos vízállásnál 150 cm-rel mélyebbre) süllyedt: a nádasok leégtek, a szárazon maradt parti sáv homokja pedig futóhomokká vált.) Korábbi hiányos ismereteink alapján joggal gondolták, hogy valamilyen felelőtlen demagógia hatására alakulhatott ki az a — valóban kissé leegyszerűsítő — felfogás, amely az aszály pusztításait a szabályozások „rovására" írta; sőt, látszólag értelmetlenül, „a gátak széthányását" sürgette... Bizonyára nem hiányzott a demagógia, felelősségelhárítás, bűnbakkeresés sem egy olyan helyzetben, amikor a forradalmi kirobbanással fenyegető elkeseredés iecsendesítésére a kormány a megkezdett ínségmunkák mellett sok helyen szükségesnek látta csendőrség és katonaság kivezénylését is . . . Ha azonban meggondoljuk, hogy a szinte éppen ekkorra befejezett töltések, már évek — 1859Ö0 — óta elzárták a mentesített területektől, a legelőket, réteket korábban megöntöző, a laposokat, tavakat feltöltő fokokat és ereket, s így azok az aszályos időszak elégtelen csapadékán kívül évek óta nem jutottak semminemű vízpótláshoz — akkor mégis el kell ismernünk, hogy csak volt „valami" összefüggés az aszály és az ármentesítés között. Az aszály korábban nem ismert méretű pusztításaiban bizony „része" volt a „szabályozásnak" is: a szabályozás „félmunkájának", annak ti., hogy a Tiszavölgy rendezésének következő lépését jelentő mesterséges öntözés még nem került napirendre. A gátak megnyitásának szándéka sem volt olyan esztelenség, mint azt a területet, életét, múltját nem ismerők gondolhatnák: valójában a régi fokok helyreállításával akarták biztosítani a legelők ősi, természetes öntözését. (Ugyanúgy, ahogy gyakran volt szükség a gátak átvágására az összegyülemlett belvizek levezetéséhez is.)
