Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)
5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai — A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX—XX. században - 5.2. A mezőgazdasági vízhasznosítás - 5.2.1. Az aszály és az öntözés
Az aszály az egész ország gazdasági életét megrendítette: rövid időre ismét felvillant a felismerés, hogy a Tiszavölgy rendezése nem helyi probléma, hanem országos, sőt nemzeti ügy. Nyilvánvalóvá vált, hogy a sebtiben nyújtott segítség, az ínségakció, — nem megoldás, tenni kell valamit a csapás megismétlődésének megakadályozása érdekében is. Az aszály bebizonyította az Alföld öntözésének természeti szükségességét. Erre az egybehangzó megállapításra jutottak a kor természettudósai, mezőgazdái, közgazdászai és mérnökei is: a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1863. évi szeptemberi gyűlésén, az Országos Magyar Gazdasági Egylet (OMGE) ülésein és a M. Tud. Akadémián (ahol Jedlik Ányos értekezett a kérdésről!) egyaránt. De ugyanez olvasható a szak- és napisajtó legkülönbözőbb jellegű és színvonalú kiadványaiban is. A helyzetfelmérés és a viták eredményeit legsokoldalúbban talán Érkövy Adolf* tanulmánya foglalta össze; a tanulmány végső következtetését az alábbi idézet jellemzi: 151 ,,Ha a lesült vidék — írja — csatornázás által kellő termő állapotban leendett volna, nemcsak ezen 50 millió forintot óvjuk meg (az első kárbecslések ugyanis még csak 50 millióról szóltak — a Szerző) ha nem a fokozott termés többlete által még azon feiül legalább 10—15 millió forinttal gyarapodtunk volna... Egy ily esztendő vereségével felérő összeget tíz év alatt csatornázásba fektetve, a hazai termést évenként 20—30, sőt több millió forinttal fokoztuk, s bizonyára könnyebb lesz a megtakarított fölöslegből évtől évre beruházást tenni, mint koronként teljesen tökre jutva anteusi újjászületést erőszakolni." 151 ^ A szakemberek és a közvélemény érzékeny reakciójával szemben az illetékes hatóság, — a Helytartótanács — csak az év végén szánta rá magát egy látszatintézkedésre: Herrich Károlynak a Tisza-szabályozás műszaki vezetőjének megbízást adott egy tiszántúli öntözőcsatorna tervezésére. Bár a rövidre szabott határidő eleve komolytalanná tette a megbízást, Herrich időre teljesítette. (1864. február 6.). A terv felülvizsgálata, elbírálása azonban, miután közben az ínséget „megszűntnek" nyilvánították (1864. júl. 1.), már nem volt sürgős: mintegy háromszor annyi időt vett igénybe, mint maga a tervezés: szeptember 25-én visszaadták azzal, hogy keressen kedvezőbb, felsőbb vízkivételi lehetőségeket... És azután így ment ez hónapokon és éveken keresztül, olyan felháborító módon, hogy még egy osztrák mérnök is röpiratban tiltakozott a huzavona, a látszatintézkedések és tehetetlenség ellen: „Alamizsnaszerü szükségmunkák helyett egy teljes csatornahálózat, nagy és teljes művébe fogjunk bele! Máskülönben lemondhatunk arról, hogy Ausztria (amibe a szerző Magyarországot is beleértette) financiális sebei valaha is begyógyuljanak . . ." („Ide Ausztria helyett bátran írhatjuk Magyarországot; így is igaz e tétel ma is" — írta, találóan jellemezve a Horthy-korszak és az önkényuralom nemzetellenes gazdaságpolitikájának rokonságát — Sajó Elemér, az 1930-as évek válsága és szükségmunkái idején!) 152 A csatorna-terv értékeléséhez tudni kell, hogy Herrich, bár fiatalon került a Tiszaszabályozás élére, még részt vett a Tisza-felmérés munkájában és jól ismerhette a szabályozás előtti viszonyokat. Tervének célja tehát a korábbi, „tenyészidőn kívüli" (természetes) „tárolóöntözés" biztosítása volt, mintegy a régi állapotok visszaállítása (magasabb szinten) az egykori fokok szabályozásával. Anakronizmus lenne tehát e terv értékelésében mai szempontokat érvényesíteni.** Ebből a szempontból még a folyamatos vízellátás megoldatlansága, amit a terv fő hiányosságául róttak fel, sem tekinthető hiányosságnak. * A Szolnok—Csongrádi Tisza-balparti Társulat elnöke. ** Egyébként az 1950-es években, az öntözések gyors fejlesztése idején, a Szovjetunióban is a tavaszi, ill. tenyészidőn kívüli tárolóöntözést tekintették az első lépésnek a nagy területek öntözésének megvalósítása terén.
