Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.4 A vízszabályozások kezdetei és az ártéri gazdálkodás hanyatlása - 3.4.1 A Tisza bal part (A Nagykunság)

tekinthető, mert nem egyedüli képviselője az eddig ilyenként közismert Mirhógát, valamint az előzőekben bemutatott Büdös-gát: (Ugyanennek a példáit megtaláljuk területünkön a Tisza jobb partján is). Sőt területünkön, a mai Közép- és Felső-Tiszavidék határán — mégpedig Tiszapolgár—Tiszadob közötti mintegy 11 km-es szakaszon tervezték az első nagy s a (fokok egész sorát elzáró) folyó menti gátat is, éppen az Árkus-ér — Zádor — Hortobágy — Kadarcs stb. fokokon kiömlő és a Hortobágy legelőinek megöntözése után a Körös—Berettyó-völgy árvízi helyzetét súlyosbító Tisza-árvizek ellenében — az 1820-as években. Az építendő töltés terveit — a Szabolcs megye által korábban emelt tiszadobi töltés meghosszabbításával — Huszár Mátyás kamarai íg. mérnök készítette, a Körös—Berettyó-völgy szabályozására vonatkozó terv keretében, s annak építését a Várad-Olasziban tartott értekezleten (1829. szept. 1—5.) Zichy Ferenc vízszabályozási biztos határozatilag is kimondotta és elrendelte. A gátépítés kérdésében azonban az érdekeltségek véleménye is megoszlott s ezért sikerülhetett — a szokásos passzív rezisztenciával — annak megvalósulását még jó másfél évtizeden át megakadályozni. A Széchenyi által 1846. augusztusában megkezdett rendszeres szabályozási munkálatok keretében épült első töltésszakasz éppen ez a töltés volt: a tiszadobi töltéstől lefelé az urkomi magaslatig épült Széchenyi-gát és az attól tovább Polgárig terjedő gátszakasz. (A tiszai ármentesítés történetében tehát a fejlődés folyamatossága nemcsak műszakilag — ti. mintául a Mirhó-gát szolgált! — hanem helyileg is kimutatható.) Nem kevésbé érdekesek a váradi értekezlet lefolyásának körülményei sem. Azon már a munkálatokban érdekelt valamennyi törvényhatóság képviseltette magát: Arad, Békés, Bihar, Csongrád, Heves és Külső-Szolnok, Szabolcs és Szatmár vármegyék, a Nagy-Kun és a Hajdú-kerület, valamint Debrecen sz. kir. város, továbbá az összes földesurak. (Mint műszaki tanácsadó volt jelen az Építészeti Igazgatóság részéről: Rauchmüller Ferenc (főigazgató, Lechner József vízépítési igazgató, Huszár Mátyás kamarai ig. mérnök és Varga János segédmérnök.) A Tiszavölgy Széchenyi által képviselt, egységes rendezésének elvéhez sem hiányzik tehát az átmenet. Az említett Tiszatöltés építését Békés vármegye kérte: „mivel a Tiszának nagy része a Hortobágyon át Szabolcs vármegyében nagy kiöntéseket okozva a Berettyóba folyik és annak Sárrétjében megfeneklett vizét táplálja, sőt a NagyKörösbe is ömölvén, annak kiöntéseit növeli — a Tisza kiöntései a Hortobágyba az utóbbi meder áttöltésével, megakadályoztassanak". Jellemző, hogy a javasolt töltés építése ellen különösen két küldöttség foglalt állást. Mégpedig Csongrád megye, attól tartván, hogy a még nem szabályozott Tisza vize a Hortobágy kiágazásának betöltésével veszélyesen emelkedni fog. (Ez volt Vedres véleménye is.) Legfőképpen azonban Debrecen városa, mely továbbra is ragaszkodott a gazdasági életének alapját képező ősi vízhasználataihoz, ill. a Hortobágy vízpótlásához (,,megöntözéséhez") „nagy kiterjedésű legelői és állatállománya részére, másrészt pedig a Hortobágyon levő s királyi adomány mellett birt vámos-hídja és vízimalma miatt." (Még nagyobb volt az ellenállás az egyéb mederrendezési tervek miatt a malomérdekeltségek részéről, mint arra a későbbiekben még visszatérünk.) Szempontunkból különösen érdekesek az értekezletnek azon rendelkezései, amelyek a rendezendő medrek újbóli elfajulásának megakadályozását célozzák (vagyis az ősi ártéri vízhasználatok felújítását tiltják!): „a folyók kitisztított medreiben a kender áztatását, a fokoknak és partoknak a halászat kedvéért való ki újítását, illetve kivágását tiltsák meg, a halászat csak hálók-