Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.4 A vízszabályozások kezdetei és az ártéri gazdálkodás hanyatlása - 3.4.1 A Tisza bal part (A Nagykunság)

kai engedtessék meg, a hidak pedig, akár közköltségen akár egyesek költségén az építészeti igazgatóság által kiadott normatívák szerint építtessenek." A Tisza bal parti területek kezdeti ármentesítésének áttekintése alapján már most megállapíthatjuk, hogy az első árvédelmi gátak gyakran az áttöltésekből fejlődtek ki, s az árvédelem mellett mindvégig közlekedési célokat is szolgáltak. Egyes esetekben úgy, hogy védték a korábbi útvonalat (pl. a Kolbász-szállási töltések a Szolnok—Bánhalma—Karcag közti útvonalat) vagy, és ez volt a gyakoribb, maguk szolgáltak úttöltésként. (Mirhó-gát, Büdös-gát, Kara János-gát stb.) Az a felfogás később terjedt el csak, hogy az árvédelmi gátak nem használhatók úttöltésként, s ha ez a fokozott védelmi követelményekkel (burkolatlan töltéskorona esetében) indokolható is volt, a férgesedés veszélye már akkor is ellene szólt. (Az újabb gyakorlat viszont a kő- vagy még inkább a rugalmas aszfaltburkolattal ellátott úttöltésekről (a modern autóközlekedés mellett) bebizonyította, hogy ezek nemcsak gazdaságosabbak, hanem mindkét célra alkalmasabbak is: a forgalom nem rongálja, hanem tömöríti a töltést, a magas töltéskorona pedig — útjaink zömével szemben — védve van az úttesteket rongáló felfagyás veszélyétől, mint az a Pest megyei Duna-völgy gátjainak egyes szakaszain jól látható.) Hiányos, sőt hamis lenne történeti vázlatunk, ha nem emlékeznénk meg arról, hogy az ármentesítési kezdeményezések — a bemutatott gazdasági fejlődés alapján, — egy-egy árvizes periódus impulzusának hatására vezethetők vissza. A Tiszavölgy első ismertebb árvízi periódusa az 1750 körüli években volt, 1746-tal és 1750-nel mint rendkívüli árvizekkel. Ennek hatására kezdték meg területünkön a Mirhó-gát építését (1754) a Felső-Tisza vidékén az Ecsedi-láp lecsapolását, és lent a szegedi gátak fejlesztését. A második, tartósabb periódus az 1770—80-as évekre esik az egymást követő rendkívüli árvizek egész sorával (1774, 1777, 1780, 1782, 1784, 1788); ez a Mirhó-gát helyreállítására vonatkozó törekvések (1783—1789) mellett országosan is az ármentesítési-folyószabályozási és egyéb vízrendezési törekvések fellendülésének ideje lett. (Ezzel hozható összefüggésbe a központi vízügyi igazgatás és a mérnökképzés megszervezése is!) Századunk első felében, a rendszeres szabályozások előtt ugyancsak több árvizes periódus és rendkívüli árvíz volt, mégpedig 1806-ban, 1816-ban, 1830-ban, 1844—45-ben és 1855-ben. (Az utóbbit tekinthetjük a szabályozás előtti utolsó árvíznek, amikor a töltésezés árvízi tározótér-csökkentő hatása még nem érvényesült.) Ügyszólván minden árvizes periódus és rendkívüli árvíz egy-egy lépést jelentett előre a vízimunkálatok fejlődésében, területi és országos viszonylatban egyaránt. Az 1750. évi árvizet követte a vizek lefolyását akadályozó malmok elleni 1751 :XIX. te, az 1770. évi árvizeket a vízszabályozási kir. birtosok (Orczy Lőrinc és Károlyi Antal stb.) kiküldése, az 1788. évit a vízszabályozások és vízi utak tanulmányozásával megbízott országgyűlési bizottság kiküldése (1790:LXVII. te), 1806-tól kezdve még szélesebb körű helyi és országos intézkedések követték az egyes árvizeket. Az 1807:XVII. tc. az ármentesítési munkák anyagi alapjairól intézkedett, 1808-ban nevezték ki (a fent említett bizottságban kitűnt) br. Vay Miklóst a tiszántúli területek vízszabályozási kir. biztosává és az 1816. évi árvíz hatására kezdődött meg a rendszeres vízrajzi térképezés munkája éppen a Körös—Berettyó völgyén (1818—1823). Az 1816-os árvíz alatt és után több helyi intézkedésre is sor került: Karcag és Kisújszállás megerősítette a D-i töltéseit, Tiszadob pedig, mintegy 2000 öl hosszúságban, kiépítette első — mintegy 3 láb magas — védvonalát az ún. Máté-gátat. Különösen nagy volt az 1830. évi árvíz hatása. A következő országgyűlés, némi huzavona után, két vízügyi törvényt is hozott: az 1836:XXV. tc. a kisajátítási eljárásokról, az 1836:XXXVI. tc. pedig a vízimunkálatok költségeinek haszonarány szerinti megosztásáról intézkedett. E rendkívüli árvíz hatására kezdték meg a rendszeres szabályozást előkészítő Tisza-felmérés munkáját is (1833—1845).