Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.4 A vízszabályozások kezdetei és az ártéri gazdálkodás hanyatlása - 3.4.1 A Tisza bal part (A Nagykunság)

keve) 1785—1787-ben hajtotta végre, „közerővel", llléssy János nagykun kapitány vezetésével, a „vigyázó ingénieur" és minden helységből két-két molnár irányításával. A végzett munkáról összesítő kimutatás nincs, de azt tudjuk, hogy Karcag 6501 gyalog- és 3019 szekeres, Madaras 1170 gyalog- és 611 szekeres, Kunhegyes pedig 1798 gyalog- és 1670 szekeres napszámmal vett részt az építésben. A beépített földmennyiségről pedig a gát méretei adnak fogalmat: az újjáépült gát hosszúsága ~ 720 öl (1350 fm), magassága a terepviszonyoktól függően 2—2,5 öl (3,8—4,75 m), talpszélessége 20 öl (38 m), koronaszélessége pedig 7—8 öl (13,3—15,1 m volt.) A Mirhó-gát iratanyaga mind a közmunkák szervezeti, mind a földmunkák technikai lebonyolításának rekonstruálására kitűnő forrásanyag. Megtudjuk ebből, hogy a helységekre rótt öl-hányadot a dica* alapján állapították meg, s személyre is lebontották, oly módon, hogy végül is 1 frt adó után 1 szerekes vagy 2 gyalognapszámot kellett letölteni. De ugyanígy rekonstruálható a munka lebonyolítása is. A munkához megkívántató szerszámok sorában még hiába keressük a későbbi híres kubikos talicskát, a föld szállítására kasokat vagy teknőket használtak, amelyet az (állattenyésztő Kunságban!) szekéren szállítottak az anyaggödröktől a beépítés helyére. De szerepük volt az építésben és a gátvédelemben, valószínűleg főleg a kitűzésnél, a molnároknak is. Nem kevésbé érdekes ez a forrásanyag az árvízvédekezés, ill. az árvédelmi szervezet tekintetében sem. Az első 1787. évi árvízvédekezésnél (az Orczy által alkalmazott rőzsefonatos pokróc helyett) nádékvéket rögzítettek fűzfakarókkal a gát oldalához. A gát állapotát gátcsősszel figyeltették, aki veszély esetén köteles volt értesíteni a jász-kun kapitányt, s akinek bejelentése alapján tavasszal és ősszel rendszeres fenntartó munkákat végeztek. A gát mint műszaki létesítmény megfelelt a várakozásoknak: csaknem 100 éven keresztül, egészen 1876-ig eredményesen védte az öblözetet a Tisza árvizeitől . . . Amikor 1876-ban átszakadt az nem a tervezők hibája, hanem a rendszeres szabályozási munkálatok hatására megemelkedett árvízszint következménye volt. Az ekkor már használaton kívüli, „alvó" gát — a fő védelmi vonal átszakadása után — nem állhatott ellent az árnak.** A kortársak joggal ünnepelték tehát a gát építésében a vízi munkálatok első nagy eredményét ezen a vidéken: Mirhó! Sok helységet melly régen ostromolsz Habozz, remegj bízvást, mert íme elromolsz. Szabad folyásodnak akadály vettetik Dölyfös nyargalásod zabiában tétetik. Régen úgy csaptál ki, valamit akartad, Földnép verejtékét iszapban takartad . . . Mirhó, Te mind magad még neved is elvész Végső romlásodra föld, ásó kapa kész. Felhatott az égre sok szegény ínsége, Amellyet okozott Mirhó dühössége . . .*** Egyben azonban a költő is éppen úgy tévedett, mint a munka szervezői: a gátépítés nem általában a „nép", hanem elsősorban az árutermelő földbirtokosok érdekeit szolgálta. Amikor az előző vizes periódust — a véletlen szomorú játékaként — éppen a gát elkészülte után — 1790-től egy aszályos időszak követte, ennek csapásait elsősorban a kunsági szegénység érezte * Dica = rovás, az országgyűlés által megajánlott adó. ** A Mirhó-gátat mint második védelmi vonalat, az 1876. évi árvíz után helyreállították (egy 1881. évi megegyezés alapján) és a megye költségén, úttöltésként. Mint ilyen áll fenn ma is, de árvízvédelmi szerepe, az egységes védvonal kiépítése óta nincsen. *** A nagy jelentőségű eseményt a szalóki Erdődi Lajos üdvözölte egy nem is éppen rossz, részletgazdag, reális valóságlátásról tanúskodó versben . . .