Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)
3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.4 A vízszabályozások kezdetei és az ártéri gazdálkodás hanyatlása - 3.4.1 A Tisza bal part (A Nagykunság)
a Berettyó övzátonyában nyíló fokok egész sora alulról is biztosította. (Erről tanúskodnak az 1816. évi árvíz feljegyzései is, és hogy terjedő szántói védelmére az 1830. évi árvíz idején Karcag és Kisújszállás egyesült erővel árvédelmi töltéssé építette ki, a korábban csak úttöltésként használt Kara János gátat.) A Nagykunság érdekeivel azonosak voltak a taskonyi birtokos, br. Orczy Lőrinc érdekei, aki 1767-ben továbbfejlesztette a Mirhó-gátat és a hullámverés ellen rőzsepokróccal, valamint védőfüzes telepítésével védte meg. Az 1770, 1772 és 1774. évi rendkívüli árvizek emelkedő maximumait azonban a megye a tározóteret kizáró gátnak tulajdonította, s amikor az ismételten átszakadt, s az árvíz a megemelkedett árvízszintnek megfelelően nagyobb pusztítást okozott, mint korábban bármikor — Litzner János megyei mérnök javaslatára(?)— 1776-ban teljesen elbontatta. Litzner véleménye valójában az ártéri gazdálkodás követelményeit tükrözi, amely szempontjából végzetes volt, a vízszintingadozásnak, az árvízi lározótér csökkenésével együtt járó növekedése. Ezért nem volt Litzner álláspontja egyedülálló a kor legjobb szakemberei körében. Vedres István Szeged kiváló mérnöke még 1830-ban is azon a véleményen volt, hogy az árvizek kiöntéseit csak „korlátozni" szabad és nem „megszüntetni". Vagyis ő is ellenezte a folyamatos töltésezést, amelynek elkerülhetetlen következménye az árvízszint emelkedése.* De a gátépítésben érdekelt kunság véleménye is megoszlott. A kevi tanács pl. 1780-ban testületileg foglalt állást a korábbi ártéri gazdálkodás mellett: „A víznek megtartásáért instálni kell, mivel a víz mingyárt elmégyen, sok helyen alig vagyon térdig való víz és ha ez a kevés árvíz nem lett volna, a militia számára szénát sem lehetett volna kaszálni, és barmaink most is egyedül ott élhetnek, ahol a víz a földeket megfutotta . . ."** Azok a területek, viszont ahol a szántóföldi termelés jobban fejlődött, nehezen mondtak le az újonnan feltört területek hasznáról, de még a legelőkről sem. Súlyosan érintette e településeket az is, hogy a korábbi ~ 600 öl hosszú, közösen épített és védett Mirhó-gát helyett többezer ölnyi helyi gátakon külön-külön kellett védekezniük. 1776-tól se vége se hossza az érdekeltek tiltakozásának és a gát helyreállítására irányuló kérvényeknek: ,, ... a mostani őszi vetésünket és kaszáló réteinket nagyrészt a Tiszának árja elpusztítja — írják a dévaványaiak 1776 végén — mivel különben is, mind a Körösöknek, mind a Berettyónak árjai a mi határunkban ütközvén meg, a Tiszának árját magán felül bocsáttyák ... egy egész év kell mire a víz teljesen levonul.. ."*** A kisújszállásiak pedig felbecsült káruk kimutatását azzal zárják, hogy a falu „sokkal tetemesebb károkat kénteleníttetnék szenvedni", ha legelőit, szántóföldjeit és szőlőit „a víznek kiöntése alkalmatosságával éjjel nappali nagy munkás és hosszas gátakkal nem oltalmazná". Végül a gát felsőbb helyen is engedélyezett**** újjáépítését a „Hatkunság" (Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Kunszentmárton és Túr* Szeged gazdasága ugyanis szintén nagyrészt az állattartáson, ill. a Duna—Tisza közi hátság, valamint a tiszai ártér váltakozó legeltetésén alapult. Még a város vásárlással gyarapított határának alakját is ez a kétirányú terjeszkedés szabta meg! stb. ** Hasonló titakozást olvashatunk a Sárköz monográfiájában is a korabeli ármentesítési törekvésekkel szemben. Andrásfafvy i. m. 54, 57 p. *** Lásd még Békés vármegye előterjesztését is a 88. lapon. **** Furcsa iróniája a sorsnak, hogy a gát újjáépítésének felsőbb engedélyezése ügyében instanciázó küldöttség éppen a vízivilág ajándékaival: teknősbékák, vízimadarak tömegével adott nyomatékot kérésének.
