Ligeti László: A Balaton szabályozása (Vízügyi Történeti Füzetek 7. Budapest, 1974)
3. A Balaton a középkorban (A népvándorlástól a török hódoltság végéig)
A Balaton-vidék a honfoglalás után 14 15 Az ország középső, hadászatilag jól védhető, s gazdasági szempontból a „kiváltságos" ligeterdő övezethez tartozó területeit: a Balatontól a Mátráig húzódó (vagyis a sokat emlegetett Balaton—bükki törésvonal két oldalán elterülő) vidéket a fejedelem és egyes vezérek nemzetségei szállták meg. így — Kézai adatai szerint is — Bulcsú törzsének a vezér apjáról Kál horkáról elnevezett nemzetsége a Kál völgyet népesítette be. Az ugyancsak Bulcsútól származó Lád nemzetség nevét Badacsonylábdi, Léi vezérét pedig valószínűleg Lelle (Lölle) őrzi. A letelepedő magyarságra a Balaton-vidék régóta művelt és lakott, sokoldalúan hasznosítható, változatos és gazdag vegetációval, laza erdővel borított, vizekben gazdag, földművelésre-állattenyésztésre valamint halászatravadászatra egyaránt alkalmas területe különösen nagy vonzerőt gyakorolt. Ennek tulajdonítható, hogy az István király által kialakított államszervezetben három vármegyéhez (Zala, Somogy és Veszprém) tartozó Balaton-part legtöbb ma ismert települése már a XI—XII. századi oklevelekben szerepel: előbb Berény, Lelle, Zamárdi, Kiliti, Szárszó. Kenése, Máma, Örs, Füred, Tihany, Keszthely — utóbb Almádi, Szepezd, Fülöp, Zánka, Szigliget, Csobánc, Udvari, Szőllős, Paloznak, Egregy, valamint — ismét egyetlen nemzetség, a Tomaj nemzetség települési helyéről árulkodó — Lesence-, Badacsony- és Cserszegtomaj. Sőt a települések jó részének a XII. században már temploma is van: Csobánc, Szigliget, Kövesd, Zalaszántó, Révfülöp, Apáti, örvényes, Újlak (a Tihanyi-félszigeten), Alsóörs, Dörgicse, Vörs stb. A tatárjárás pusztításai elkerülték a vidéket, de hatásukra itt is fellendült a várépítkezés és a „városi" fejlődés (Somogyvár, Keszthely, Zalavár), s az ezt követő idők okirataiban új helynevek is feltűnnek: mint Akaii, Szemes stb. A Balaton-vidék azonban nemcsak települési és gazdasági szempontból tartozott az ország legfejlettebb területei közé. Az István király által kiépített egyházi szervezet az ország egyik kulturális középpontjává tette: 1001-ben alapította a pannonhalmi apátságot, 1009-ben a veszprémi püspökséget, 1019-ben pedig a zalavári és 1037-ben a bakonybéli apátságot. Valamivel későbbi, már András király alapítása a tihanyi apátság (1055) s a szervezők valamennyi intézmény működésének gazdasági alapjait a Balaton mindkét partjára kiterjedő hatalmas birtokok adományozásával biztosították. Ezekhez a birtokokhoz természetesen rév-, vám-, halászati és malomjogi kiváltságok is tartoznak, amelyeket későbbi uralkodók (I. László, II. András, II. Béla stb.) ismételten megerősítették — okleveleikben fontos adatokat rögzítve a terület gazdasági és vízrajzi viszonyaira vonatkozóan. A vízügyi vonatkozásban gazdag történeti adatokat rendezve az első, ami említést érdemel a tó eddig használt latin Peisó — Pelsó stb. nevének megváltozása az előbbihez hasonlóan állóvíz-mocsár jelentésű (iílir—szláv eredetű blato, blatin (?)), Bolothyn — Bolothin — Balatonra. Vannak viszont, akik az előbbi elnevezést egy finnugor eredetű s hasonló jelentésű szógyökre, az utóbbit pedig egy feltételezett magyar Balaton-nemzetségre vezetik vissza. A Balaton szó a magyar oklevelekben először István király 1024. évi adománylevelében tűnik fel, amelyben az „aqua Balatin" egyes szigeteit és halászhelyeit az 1019-ben szervezett zalavári apátságnak adományozta. A Balaton-vidék középkori vízrajzára vonatkozó okleveles adatokat — Makay Béla nyomán — újabban Bendefy László kísérelte meg teljesebbé tenni. Feldolgozása nagy segítség ahhoz, hogy a Balaton vízrajzára, természetes vízháztartására, sok vízhasználati-vízgazdálkodási, sőt vízépítési kérdésére fényt deríthessünk.
