Ligeti László: A Balaton szabályozása (Vízügyi Történeti Füzetek 7. Budapest, 1974)

3. A Balaton a középkorban (A népvándorlástól a török hódoltság végéig)

Az első s legértékesebb emlék a Tihanyi alapítólevél (1055) részletes határleírása, mely a birtok két részét összekötő tihanyi rév mellett a Sión — a „Fok nevű folyócskán" — fenntartott révről, illetve átkelőhelyről is megemlékezik. „Van rév is azon a tavon, hasonlóan a Tihanyi egyházhoz tartozó Fok nevű folyócskán, ami a mondott tóból kifolyik, ugyanis van egy hely, melyen átjárásuk van a népeknek olykor hídon, gyakran gázlón is, ez szintén oda tartozik (ti. Tihanyhoz), más hely, amelyet Holovágynak (Holuuodi) mondanak, s mely ugyanazon tóból emelkedik ki, ez egészen oda tartozik (Tihanyhoz) és mindaz ami ezen Holovágytól a Kis-hegyig van, s innen a Tör(e)k tóig." E leírás bizonyítja, hogy a Balaton túlcsorduló vizét levezető Sió (ill.: „Fok"), még ha talán feiszapolódott mederrel is, de akkor is megvolt és betöltötte funkcióját. Másrészt pedig tanúskodik a Balatonnak a római korhoz viszonyítva megemelkedett és a századok során — törvényszerűen — erősen ingadozó vízszintjéről is. Azt pedig, hogy ez a vízszint — legalábbis tartósan — később sem csökkent, bizonyítja, hogy a foki rév a későbbi adománylevelekben, határjárásokban ismételten szerepel, mint privilegizált vámszedő hely, sőt mint jelentős jövedelmi forrás. (Vámjogát IV. László 1272— 1290-ig a veszprémi káptalanra ruházta-, hogy jövedelméből a káptalani iskolát helyreállíthassa.) Bár az egyes adatok önmagukban nem „perdöntőek", következetes ismétlődésük, s más adatokkal való egyezésük már bizonyítja, hogy okleveleink nem véletlenül említik Tihanyt „szigetnek". („Insula"-nak; a paeninsula — félsziget megjelölés még csak véletlenül sem fordul elő.) Ugyancsak ismételten felbukkan Tihany északi határának leírásaiban az ősi földvár védvonalához tartozó „emberkéz alkotta árok" is, mely védelmi ill. elválasztó funkcióját, csak a mainál lényegesen magasabb — az Adria feletti 110 m-es szintet megközelítő — vízállás mellett tölthette be (1211—1627). Hasonlóan magas vízállásról tanúskodik az az ugyancsak ismétlődő adat is, amely szerint Szigliget — a „Balatonban levő sziget" (1260—1262). A Balaton nagyobb felületére és magasabb vízállására utaló adatok között figyelemre méltó, hogy számos oklevél megemlékezik a tó mellett fekvő s vele össszeköttetésben levő, kisebb tavak, berkek, halasok — tehát voltaképpen „fokok" — halászatáról, amennyiben ennek jogát az egyes fentemlített egyházaknak adományozza. Erről éppenúgy olvashatunk az 1055-ös tihanyi alapítólevélben, mint a századokkal későbbi adománylevelekben, vagy a birtokjogi viszonyokat szabályozó határjárásokban. (Egyébként a tihanyi alapítólevélben találjuk a halászati módokra és eszközökre való egyik legrégibb utalást is, amennyiben egy a tóban levő ,,veicze"-helyről (vészről, vagy vejszről) beszél, amely szintén az apátság tulajdona volt.) A terület gazdasági életében nagy szerepet játszó halászat természeti alapjait ugyanis — a Sárköz, vagy a Közép- és Alsó-Tisza-vidéki viszonyokhoz hasonlóan — éppen a Balatont szegélyező, vele fokokon keresztül összeköttetésben levő kisebb tavak, berkek: a halállomány fenntartását biztosító kitűnő ivóhelyek, képezték. És amikor — többek között — egy 1268. évi okiratban a Balaton somogyi partját szegélyező lápvidékről olvashatunk, ez írásos bizonyítéka annak a közismert, s geológiailag is igazolt ténynek, hogy a tó középkori partja — bár szárazabb s alacsonyabb vízállást kiváltó periódusok akkor is előfordulhattak — lényegesen délebbre húzódott a mainál. A középkor történetének kutatói előtt ismert, s számos okleveles adattal bizonyítható, hogy a balaton-vidéki birtokok értékét — csak a vízügyi vonatkozásokat említve: a vámok, révek és a halászati jog mellett — erősen növelte a terület kisvízfolyásain létesült malmok sokasága. A terület történetileg