Ligeti László: A Balaton szabályozása (Vízügyi Történeti Füzetek 7. Budapest, 1974)

2. A Balaton a történelem előtti és a római korban

leti részének alcsászára utóbb császára, játszott legnagyobb szerepet a provincia életében. Sextus Aurelius Victor római történetíró tudósítása szerint ugyanis különösen feljegyzésre méltó eredményeket ért el a terület gazdasági hasznosításának és kolonizálásának két legfontosabb előfeltételét jelentő erdőirtás és vízszabályozás-mocsárlecsapolás terén — amennyiben ,,a Pelso-tónak (a Balatonnak) a Dunába levezetését elvégeztette." A Balaton fölös vizének levezetésére szolgáló Sió-meder kitorkolásáról kétségtelenül megállapítható, hogy egy pleisztocénkori, s a mainál magasabban fekvő turzás, mint vízválasztó, áttörésével keletkezett és — legalábbis részben — feltételezhetően mesterséges létesítmény. E turzásnak ugyanis két áttörése van : egy rövidebb, egyenes és mesterséges medermaradvány és egy szabálytalan természetes eredetű abráziós szakasz, ettől nyugatra a Sió mai medrének vonalában. Az előbbi mederszakasz a terület első felmérésének eredményeit rögzítő XVIII. századi térképeken, mint ,,régi kitorkolás" („Antiqus exfluxus") szerepel. A századfordulón itt, a fok—szabadi határban, a tabi vasút mellett vélték felismerni ennek a Galerius-féle csatornának, illetve zsilipjének a maradványait; Kuzsinszky Bálint leírása szerint:

9 „A feltakart résznek sokszögű alaprajza van és négy oldala egymással különböző szög alatt találkozik. A sínpárral párhuzamos oldala 185 cm hosszú, a hozzácsatlakozó Ny-i oldala a következő, ugyancsak tompaszög sarokig 203 cm. Legnagyobb vastagsága 260 cm. Belül a tömb magva öntött falazat (opus incertum), külső felszínét azonban mind a négy látható oldalon a leggondosabb quaderfalazat alkotta, melyből a két alsó réteg még megvan. A vörösberényi homokkőből faragott quaderek hossza 28—37 cm között változik, de a rétegek egyformán 16 cm magasak, külső felületük egészen simára van faragva, összeillesztésük a leggondosabb, réseik a legkeskenyebbek." A feltárt alapokat Kuzsinszky „római építmény"-nek, Cholnoky azonban — az ismertetett geológiai és térképészeti adatok alapján — már római hídfő vagy zsilip maradványnak nevezte. Sajnos a romok teljes feltárására és megóvására nem fordítottak gondot, és kőanyagát azóta széthordták és felhasználták a környékbeli építkezéseknél. Érthető tehát, hogy az újabb feltárási és azonosítási kísérletek (amelyeket a terület mai beépítettsége is korlátozott), nem bizonyultak eredményesnek és megnyugtatónak. Ennek ellenére e régészeti leletekről, a történeti, geológiai és térképészeti adatok egybeesése és a tó életével kapcsolatos újabb ismeretek bizonyító ereje alapján joggal feltételezhetjük, hogy Galerius zsilipjének maradványai voltak. Az ugyanis bizonyos, hogy a Sió korábbi kitorkolása itt volt, s a homokturzás vagy éppen az elpusztult építmény okozta feltöltődés miatt elzárt torkolat („fok") mai helyére való át- (vagy vissza-) helyezése csak a későbbiekben, a középkorban vagy azután történt. Hipotézisünk természetesen vitatható. Vitathatatlan azonban — a Siónak a Balaton vízháztartásában betöltött szerepe alapján — a csatorna és zsilip építésének lehetősége, sőt szükségessége. Nem cáfolják, hanem éppen erősítik ezt azok az adatok, melyeket a mainál is alacsonyabb vízszintről árulkodó fenékpusztai építmények és sírok szolgáltattak, s amelyeket az 1859. évi rendkívül alacsony vízállás alkalmával találtak a tó medrében. A római uralom első évszázadai ugyanis valószínűleg egybeestek az egész eurázsiai kontinensre kiterjedő száraz periódusnak a kezdeti szakaszával, amely a népvándorlás elindítója lett. A Balaton vízháztartásának ismerete alapján érthető, hogy a csapadékból (és az ennek ingadozását hasonlóképpen megérző kisvízfolyásokból) táplálkozó Balaton különösen megszenvedte ennek a száraz időszaknak a hatását. Amikor pedig utóbb ismét a tó állandóbb állapotának megfelelő, de a rómaiak számára váratlan, magasabb vízállás lépett fel, ez a part menti településeket, a fenékpusztai átkelőhelyet, a tó menti és a lápokon átvezető utakat (dorongutakat!) és a temetkezési helyeket egyaránt veszélyeztette. Emiatt vált tehát szükségessé — három évszázaddal Pannónia meghódítása után! — a korábban nem ismert mértékben megemelkedett vízszint leszállítása: „a Balaton lecsapolása" egy korábbi periódusban már működő természetes túlfolyó, a Sió medrének leásásával, illetve egy új csatornaszakasz létesítésével. (Talán ezekre az összefüggésekre is utal Amianus Marcellinus ismert feljegyzése — a pannóniai útépítésekkel kapcsolatban szükségessé vált vízrendezési munkálatokról).