Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)
5. Ártéri haszonvételek - Az állattartás
haza maradott... abból is ki tetszik tsalfaságuk, hogy mely Pilisiek 10, 22 és többszámú lova 2, 3, 4 tehene, 7, 8, 9, 10 vagy több más szarvas marhája, 15, 20, 30, 40, s. v. sertése, ki tuggya hány kaptár méhe vagyon a conscriptioban alig ád föl egy-két darabot vagy semmit (melyet alázatosan jelentünk) . . . tehát szükségesebb volna Várdombiának a terékeny (valószínű: termő) föld mint olyan henyélőknek, aminők a Pilisiek . . .". 31 Az uradalmak több helyütt és többször is fellépnek jobbágyaik „rendkívül feles számú ló és szarvasmarha" tartása ellen és azt az urbáriumokban szabályozni kívánták. Ez azonban csak részben sikerült és Mohács szigetén az a 11 od iá l is jószág számát korlátozták felsőbb ítélettel s nem a jobbágyokét. Egy család birtokában levő állatállomány nagyságát testamentumokból és hagyományokból ismerhetjük meg pontosabban. A lakosok ugyanis az elöljáróság elől is eltitkolták jószágaik számát, hogy a vagyoni állapot szerint kivetett adókból kevesebb essen rájuk. így például, mikor Atyim Vinkó mohácsi gazda állatait, közte 50 kecskét is, kiszorította az árvíz a Szigetről, a kecskeés juhtartást különben is korlátozni kívánó elöljáróság 47-t lefoglalt és elárvereztetett, mivel csak három kecskét vallott be az összeírásnál. 32 Az ártéri állattartásban első helyen a ló állt. A Sárvíz és Duna vidékére telepített besenyők nyilván azért kapták ezt a területet, mert lótartásuknak az felelt meg legjobban. 1238-ban a dömösi prépostságnak Bátán 700 lova volt a csikókon kívül. Öcsényben laktak a szekszárdi apátság lovászai, lovas fegyveres kísérete és pásztornépe. A tatárjárás után a Bátai apátság azzal kezdi gazdálkodásának helyreállítását, hogy 12 drága lovat vásárol. Ugyanezt teszi a XVII. század végén Bátaszék új földesura is. Első dolga, hogy ménest állít fel, amelynek állapotáról ispánja rendszeres jelentést küld. Néhány év múltával már ausztriai vásárokra küldenek csikókat Jány méneséből. Edward Brown a XVII. század végén éppen Bátaszék környékén jegyzi fel: „nagyhasú és rövid lovakat láttam, melyek azonban igen könnyedén nyargalnak". 33 A leírás a magyar parlagi lóra illik. A feltűnő nagy has talán csikózás előtt álló kancákra mutat, de lehet, hogy a főként kevesebb értékű ártéri savanyúfüvekkel való táplálkozás következménye volt. Későbbiekben a lótenyésztésre fordított nagy gondra utal az a tény is, hogy a Mária Terézia uralkodása idején elkezdett tervszerű lónemesítésbe a madocsaiak is belekapcsolódnak: a mezőhegyesi ménesből hozatnak csődöröket. A XVIII. század végéről és a XIX. század elejéről számos leírásunk van a Duna menti lovak külsejéről. Ezekből kitűnik, hogy a legkedveltebb szín a pej, a fekete és a szürke változatai: seregély-szürke, egérszőrű, egérszőrű fakó, szürke, sötétszürke, deres és fakó. A régi lónevek is mind a színre vonatkoznak, vagy hasonló színű madarakra utalnak: Sárga, Piros, Fecske, Boza, Szárcsa, Kesely. A lovak természetes ismertetőjegyei közt a különféle fehér foltok mellett, többször említenek farkas-harapást is. A lovak korát így jelezték: nyári csikó, nyírott csikó (a legelőre eresztett fiatal csikó sörényét és farkát megnyírták), másodfű, harmadfűre menendő stb. összehasonlítva más vidékek ló-leírásaival, feltűnő, hogy itt a lovak nagyobb százaléka visel füljegyet (két füle meg van hasítva, füle ki vagyon hasítva, fülébül ki van csípve, jobb füle fetske farkú stb.) vagy sütött szőrbélyeget. Ez a jellegzetesen az ártérben tovább megmaradó, őrizetlen falkás legeltetéssel magyarázható. Egyetlen lóról említik csak, hogy az „elejin megvan patkolva".
