Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)
5. Ártéri haszonvételek - Az állattartás
A XVIII. század közepétől a múlt század végéig terjedő időben egy-egy gazda kezén nemritkán tíznél több, egyes esetekben 20—25 ló is volt. Ezek természetes falkát alkottak, mert rendszerint egy vérből származtak és e legöregebb ló, anyakanca vagy mén vezette őket. A falka állandóan együtt járt, télen is kint volt a legelőn és a kisebb csikókat közrefogva, farkastámadásokat is kivédett. Pásztorlásról, állandó felügyeletről nem is beszélhetünk. A lovak tulajdonosai csak időről időre látogatták, szoktatgatták az állatokat magukhoz, leginkább akkor, amikor egy-egy csikót vagy lovat eladásra, betörésre vagy munkára ki akartak fogni. A betöretlen csikók kifogása sokszor bajjal járt: a pányvával megfogott szilaj állat a földre döntésbe vagy a betörésbe belepusztult. A lovakat bizonyos ideig való használat után visszaeresztették a falkába. Az állandóan használt igáslovak béklyóban legeltek éjjel a falu körül vagy ott külön falkában az úgynevezett békós ménesben, szorosabb pásztorlás alatt. A betörés régen mindig hátalássa! kezdődött, vagyis elég későn, amikor már a csikó megbírta az embert. Kocsiba való betanítás előtt már használhatták nyergesként és nyomtatásra is. Az ártérben széjjel kóborló jószág naponként vagy hosszabb idő után is meg-megtért megszokott szálláshelyére, ahol a szél és hófúvás ellen védett aklot, itatóhelyet és némi takarmányt is kapott, főként a gyengébbje. A lovak nyári időben átúsztak a szigetre, árvízkor pedig az emberek irányításával átkeltek a folyó Dunán is. Az ártérben élő emberek az őrizetlen lovakat szükségből, gazdájuk megkérdezése nélkül is felhasználhatták. Per csak akkor keletkezett, ha a ló megsérült. Csak a XVIII. század végéről vannak adataink közösen fogadott pásztorok fizetéséről, de az egyéni és őrizetlen legeltetés a múlt század második felében is igen elterjedt volt azokban a falvakban, amelyekben a parasztok nagyobb ártéri területet birtokoltak. A közös nyájakat is szétverték ősszel, a leszámolás után a teleltetés még a múlt században is jobbára legeltetésből állt — kisebb falkákban történt, mint az egyéni legeltetés korában. Néhány helyen fennmaradt a közös ménesaklok emléke vagy maradványa. Ezek itt a Duna mentén földsáncolással készültek. Az aklot mély árok, azon kívül magas földhányás vette körül —tehát éppen fordítva, mint a szénáskerteknél, ahol az árok volt kívül és a földhányás belül. Pl. a decsi ménesakol egyik oldalát a Kis-Duna alkotta, így az itatást is megkönnyítették. Árvíz idején a lovakat a többi jószággal együtt kihajtották az ártérből. Kint, árvízmentes szinten már nagyobb szükség volt a lovak egybentartására, a szőlőkben, vetésekben történő károk elkerülésére. Helynév őrzi a mai napig is az őcsényi lovak szőlők közti aklát: egy szűk völgyecske voit ez, melynek két végét a pásztorok állták el, hogy a lovak ki ne törhessenek. A völgy meredek oldalán a lovak nem tudtak felkapaszkodni. A lótartás biztosította az ártéri haszonvételeket és terményeinek értékesítését. Elsősorban azzal, hogy segítségükkel könnyen mozogtak a falu, a távollevő szállások és az árvízmentes külső földek között. Kocsikkal szállíthatták el a jól értékesíthető szénát, gyümölcsöt, káposztát, paprikát, halat, nádat, gyékényt a szomszédos falvakba és vásárokra. Lovakkal vontatták a hajókat, * Akó — akol a sárközi népnyelvben egyaránt használatos.
