Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

5. Ártéri haszonvételek - Az állattartás

Az ártérben települt falvak gabonája, kenyere az ármentes teraszokon termett meg, ha a falu határa kinyúlt oda. A török idők alatt és főként a felszabadító háborúk során igen sok, már árvízmentes szinten, a dombok oldalán települt falu elpusztult, népük egy része bemenekült az ártéri falvakba s így ezek megörökölték az elpusztult települések határát is. így lett az őcsényi határ Ebes és Almás, decsi pedig Ete város, Kesztölc és Almás területe. Madocsának igen kevés szántója volt a falu feletti ártéri magaslaton, ezért a XVIII. században egy félnapi járóföldre, az előszállási uradalom területén bérelt szántóföldeket búzája megtermelésére. A szekcsőiek ármentes dombjaikon bort termeltek, szántókat Szentmárton és Monyóka pusztákon műveltek. Később ezeket a szekcsői határhoz is csatolták. Néhány adatból arra következtethetünk, hogy a XVIII. század első felében és még az előtt, több földművelésre alkalmas szint volt az ártérben és néhány falu ekkortájt éppen azért néptelenedett el, mert a feltöltődés folytán elvesztették vízmentes szántóikat. A hagyomány az egész területen arról szól, hogy legalábbis az ártérben települt Duna menti falvakban, igen nagy becsben volt a búza és ebből a XIX. század végéig sohasem tudtak eleget termelni az önellátásukra. Ezért sokan, részért való csépléssel, nyomtatással keresték meg kenyerüket. A sárközi gazdák lejártak nyomtatni a högyközi, vagyis Tolna megyei német falvakba és uradalmakba, Felső Baranyába és még a Dráván túlra is, Szlavóniába, mások gyümölcsöt vagy halat cseréltek gabonáért. A Duna menti falvak népe mégis gazdagnak számított: sokoldalúan és viszonylag jobban táplálkozott a Dunától távolabb eső népességnél. Gazdagságának fő forrását a lábasjószág, a marha, ló és a sertésnyájak jelentették. Az állattartás Az állattartás volt az ártér legértékesebb haszonvétele. A Duna menti falvak rendkívüli jószágbőségére számos régi forrás utal, az állatösszeírások adatait azonban itt csak megközelítő számoknak tekinthetjük. Ez a nehezen áttekinthető és bejárható táj kedvezett az állatállomány eltagadásának és elrejtésének. Az összeírásoknál elsősorban a háznál levő munkaállatokat, lovakat, igásökröket és fejősteheneket számolták meg, az ártérben kis csoportokban kóborló jószág számából sokat eltagadhattak a bevallások során. Az uradalmak már valamivel jobban tájékozódtak jobbágyaik állatállománya felől, de pontos adatokat megközelítőleg sem tudtak. Egy 1764-ben, az uradalom és jobbágyai közt folyó perben megállapítják: ,,A Sárvíz és Duna közt lakó jobbágyok sokkal jobban boldogulnak, mint másutt és sokkal jobban el vannak látva állatokkal, mint más községek." A sárköziek állatállományára a szomszédos, ártérből nem részesülő községek méltán irigykedtek, különösen akkor, amikor megítélésük szerint a közterhek viselése alól amazok kihúzták magukat. Igy a II. József korában támadt várdombi—pilisi határperben a várdombiak többek között a következőket írták a vármegye ítélőszékének címzett folyamodványukban : „ . . . könnyű volt a Pilisieknek két lovon vagy négyen egy-egy Kotsiban értvén Tábor (t. i. a török ellen felvonuló hadsereg) után menni, mikor kinek-kinek 10, 12, 15, 20 darab is oda-