Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)
5. Ártéri haszonvételek - Nádasok, gyékényesek
5. ÁRTÉRI HASZONVÉTELEK Az ártér nagy részét csak időszakosan és rövid időre öntötte el a víz. Ezt a területet is, felszíni viszonyainak megfelelően, sokoldalúan kihasználták. Nádasok, gyékényesek A nádasok és gyékényesek, sasos fedett vizek és mocsarak területe a XVII—XVIII. században nőtt a nyílt vizek és nádmentes szárazulatok rovására. A nád, gyékény, sás használatát régi jogszokások és uradalmi rendelkezések egyaránt szabályozták. A nádhoz való jog, a nádlás csaknem olyan fontos volt, mint az erdőhöz való jog, a faizás. A XVIII. század eleji urbáriumok előírták, hogy a jobbágyok és zsellérek hány kéve náddal adóznak, később a nádból részt — felét vagy harmadát — voltak kötelesek beszolgáltatni. Szabályozta a nádhasználatot a faluközösség is. Több helyütt, pl. Madocsán és Pakson, a bíró tűzte ki azt a napot, melytől kezdve minden család meghatározott számú nádvágóval megkezdhette a nádaratást. Azt, aki előbb fogott a nád betakarításához vagy a megengedettnél többedmagával vágta a nádat, szigorúan megbüntették. Más helyeken csak a szép, sudár nádat termő helyeket védték és annak hasznát bérbe adták vagy elárverezték. A nádvágás ideje a tél volt, amikor a vizek befagytak és a jég megbírta az embereket. A nádat elsősorban tetőfedésre, lészák*, nádfalak, vejszek készítésére használták fel nemcsak az ártéri községekben, hanem elszállították távolabbi falvakba is. A rétek szélén, legelőkben, árokpartokon sással, fűvel vegyesen vagy erdőben felnövő alacsonyabb nád vágása szabad volt. A gyékény termőterülete kisebb, felhasználhatósága azonban szélesebb körű volt a nádénál. A gyékény vágásának jogát — bizonyos jó gyékényt termő helyeken — pénzért adta el az uraság vagy a falu. Gyékényt használtak a lészák, rekeszek, vejszek, a sás és a nádkévék összekötésére, gabonakéve kötésére és tetőfedésre is. Belőle készültek a haltartó kosarak, szatyrok, a méhkasok és szövedékek, melyeket például földre terítettek szőnyegként a fekhelyek alá. Arról is vannak adataink, hogy a halottakat gyékénytakaróban temették el. A duna mentiek kétféle gyékényt különböztetnek meg: a merevebb, keményebb, keskeny levelű tetőfedő vagy feketegyékényt és a puhább, fonásra alkalmasabb, széles levelű gyékényt, a pintér gyékényt vagy hordó sást, mivel levelét hordó és nád-dongák közé tömítésül is használták. Az * Lésza — a halfogó csapdák (útvesztők), a vejszek nádból készült terelő fala.
