Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)
5. Ártéri haszonvételek - Erdők
utóbbi gyékényfajta puha szárát ínségben fogyasztották is. Ma gyermekek csemegéje. A sásoknak sok faja ismeretes. Legelterjedtebb a tavak szélén termő, sötét levelű feketesás. Ezt boglya és asztagfedésre, valamint szőlőkötözésre használták. Más sásfajok takarmánynak voltak jók. Az avas sást, nádat, csádét télen tüzelőnek gyűjtötték. A nádas, benőtt tavak mélyebb részein termett a súlyom vagy sólyom. Nagyobb előfordulását helynevek őrizték meg. A tavak, holtágak őszi lehalászása nem történhetett meg anélkül, hogy előtte láncokkal a hálóhúzást akadályozó, sulymot termő hínáros növényzetet ki nem szedték volna. Erdők Erdők az ártérben csak olyan hátakon és göröndökön alakulhattak ki, melyeket csak a nagyobb árvíz s az is csak rövidebb ideig öntött el; tehát az ártér legértékesebb magasabb felszínein. Az erdőkkel fedett magasabb szinteken belül pedig a legmagasabb részeken alakultak ki az ártér állandó vagy időszakos telephelyei; a falvak és szállások. Az ártér felszínének magasságától függően már a XVII. századi összeírások és feljegyzések kétféle erdőt különböztettek meg: az alacsonyabb szintek fűz-nyár puhafa erdőit és a magasabb szintek tölgyes-sziles keményfa erdőit. Az utóbbiak sokkal nagyobb értéket jelentettek és vagy a földesúr vagy a faluközösség szigorú védelme alatt álltak. A keményfa erdők területén nőttek fel az oltással nemesített vadalma, vadkörte és egyéb gyümölcsfák is, amelyek a középkor óta nevezetes gyümölcsös kerteket és szigeteket képezték. A keményfa erdőkben termett meg az épületek és malmok, palánkkerítések és halfogó rekeszek (valaha igen tetemes mennyiséget fölemésztő!) tölgyfája, a bútorok, koporsók készítéséhez szükséges szilfa s az erdők értékes gyümölcse a disznók hizlalására való makk. Tüzelésre a lakosok csak kiszáradt keményfát vághattak ki. A puhafa erdőkben a sövényfonásokhoz szükséges vesszők, a csónakok vajasára alkalmas fák és a tüzelő nagyobb része termett. Mindkét erdőben bizonyos időben legeltették a szarvasjószágot és a lovakat is. Az erdők használatának jogát és módját az urbáriumok és a szokásjog szigorúan szabályozta. Mint a vizeknél is, a legszebb fát vagy az értékes makkot termő erdőket tilossá tették, vágását és a benne való makkoitatást az uraság vagy a város magának tartotta fenn, benne épületfa vágásához, makkoltatásra csak alkalmakként és szükség szerint adott engedélyt a lakosoknak. Tilossá tették a vágás után sarjadó erdőt is, abban a legeltetést csak akkor engedték meg, amikor már kinőtt a marha szája alól, vagyis az állatok már nem rághatták le felfelé törő hajtásait és gyenge kérgét. 23 A nagyobb tömegben felnövő tölgy, szil, nyár, fűzfák és gyümölcsfák mellett számos, ritkábban előforduló fa és bokor sajátságos jelentőségre tett szert: a mocsár-kőrisből készültek a varsa-karikák a gyürüce vagy vörösgyűrű som tapogató karónak, vejsze karónak, nádtetők csaptatójának és pipaszárnak volt való. A XVIII. század végétől kezdve a Duna menti keményfa erdők igen gyorsan fogytak. Az épületfa jó áru volt, különösen az Alföldön. Ezenkívül a szénatermelésre és kerti művelésre alkalmas szinteken nőttek s ezért egyre több 3 * 35
