Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

3. A halászat. A halászat joga és munkaszervezete. Halászati módok és eszközök

sok változata és fogási módja volt. Ezt is használták éjjel, égő nádtoromba fényénél. A kiterjedt nádas foltokkal tarkázott tóságok, sekélyebb állandó vizű medrek fő halfogási szerszáma volt a tavasztól őszig eredményesen használható vejsze vagy vejsz. Ez nádból, vesszőkből kötött útvesztő, melybe a hal betéved, amikor az útját álló vejsz-szárnyakon, rekesztéseken végigtapogat. A XVIII. században kürtőként emlegetik azokat a nagy vejszeket és azokhoz tartozó V-alakú terelőszárnyakat, amelyek egész tavakat osztottak ketté. Mohács és Kölked határán állt egy ilyen kétkürtű vejsz, melynek alsó felébe tévedt halait a kölkediek, felső felébe került zsákmányát pedig a mohácsiak fogták ki. Később ugyanott sok kis vejszet emlegetnek. A falu részére foglalt nagy közös tóságokban a lakosok, valószínűleg az első foglalás jogán, régóta használt helyeken számos vejszet állítottak fel. Ezek felnézését", a betévedt halak kifogását az asszonyok és gyerekek is elláthatták. Azt, aki idegen vejszekből fogott ki halat, szigorúan megbüntették. A vejszeket a vessző és háló, újabban drótvarsák szorították ki.

24 A Duna vízszintingadozásának kihasználására, a fokokra épült ártéri halászat legfontosabb és egyben legeredményesebb halfogó szerszáma vagy létesítménye a rekesz: egy rácsszerkezet, amellyel apadáskor az ártérből a folyó felé visszaáramló vízből kiszűrték a halakat. A rekeszek nagysága és jelentősége a fokok, elrekesztett medrek nagyságától függően változott. 1790ben az őcsényiek egyik panaszlevelükben azt írják, hogy a rekeszek éoítését „másfél ember mélységű vízen bukva, a roboton kívül magunknak kelletik véghez vinnünk."

25 Wernherus szemléletesen írja le 1529 tájékán a rekeszek vagy foki cégek működését a Tisza árterén: „ . . . a Tisza mikor a síkra kiont, minden heiyet szélesen nemcsak vízzel, hanem halakkal is megtölt és ahol tavat képez, mielőtt leapadna és a víz visszatérne a medrébe, a parasztok bizonyos rekeszek építésével akadályozzák meg azt, hogy a víz visszahúzódásával a halak is visszamenjenek. Itt tehát éppúgy fogva tartják a halakat, mint a halastavakban. Nem ritkán megesik, hogy a halak akkora tömege ütközik neki a rekesznek, hogy azt áttörve megszöknek és ezzel tönkreteszik a parasztok munkáját és reménységét."

26 Hasonló nagy rekeszeket még a múit században is alkalmaztak a Drávaszög egyik uradalmában. A kisebb fokokon természetesen kisebb rekeszek állottak. A romlandó fa és vesszőanyag miatt ezeket minden évben javítaniuk kellett, vagy teljesen fel kellett újítaniuk, ami nem kevés munkába és fa-, valamint vesszőmennyiségbe került. Minden nagyobb vagy kisebb rekeszen volt kapu, melyet áradáskor kinyitottak és csak apadáskor zártak le, akár hálózsákos, vejszés fogó szerkezettel, akár vesszőrácsos szerkezettel vagy nádlészával. Rácsos szerkezettel lezárhattak kisebb mélyedéseket, öblöket is haltartó céijára. Szállások mellett a fokból friss vizet kapó gödrök vagy köbölyék; szálláskertek, szénaállások árkai is szolgálhattak erre. A vesszőből, kiiiggatott deszkákból készült haltartó ládák, merők és bárkák már jobbára a hivatásos dunai halászok szerszámkészletéhez tartoztak. A Duna mentén régen nagyon sok halat ettek; „ötték a sült halat a főttel" — hallhatjuk mindenfelé itt az emlékezésekben. Ma a népi halfogyasztás jobbára a hallére, hallevesre — újabb elnevezéssel halászlé — korlátozódik. Kisebb mértékben zsírban sült halat is fogyasztanak. Korábban számtalan