Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

3. A halászat. A halászat joga és munkaszervezete. Halászati módok és eszközök

9. ábra. Népi halászat: csikasza kasok készítési és tartósítási módot ismertek. Az erdőn, mezőn járók a fogott halat nyársra tűzve vagy agyagos iszapba göngyölve sütötték meg nyílt tűzön vagy parázsba takarva. A csukát és a csíkot savanyú káposztába főzték; az utóbbit egyesek nyersen is fogyasztották. A keményhúsú halakat, elsősorban a csukát sózással és szárítással, néha enyhe füstöléssel is tartósították télire; ez a szivatós, szivatolt, szivárított hal, melyet különösen pásztorok, erdőnjárók tettek tarisznyájukba — szalonna helyett — a kenyérhez. Áradások után, amikor különösen sok halat fogtak, kocsiszám hordták a gyékény közé rakott halat a ,,hegyek", vagyis a dunántúli dombok közé falura vagy vásárokra eladni. Voltak, akik apró hallal megrakott, nagy fekete kosarakkal jártak és serpenyőben sült halat árultak. A XVIII. században a fogott vizák nagy részét még hordókba lesózva, messze földre is szállították. Néhány Duna menti falu még ekkor is ezzel adózott földesurának.