Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

I. Történeti rész - II. A magyar halászat múltja

De élő halászatunk e tavak tavait másképen magyarázza, másnak mutatja ki. Az okiratok során és ugyancsak a felhozott mesterszavakkal szerves összefüggésben ezekkel találkozunk: «veiz, weyz, wyz, weyzhel, ikerweyz, coneweyzi, jákoweyzi, Andra weyzhele»; mind i 200-tól 1400-ig. Némely okirat meg is magyarázza ezt a «veiz» szót ; így i ;oo-ban a pozsonyi káptalan levele mondja: «in aquis ad clausuras piscium, quae vulgo Vei; vocantur» ;'J I 397-ben a győri káptalan levele «clausuni piscium in aqua Saar, vulgo Wy~». Semmi kétség tehát, hogy a vizekben valami rekesztések voltak, a melyeket a magyarság Veiz-nek nevezett. Ez elrekesztések mivoltát még közelebbről is magyarázza OLGYAI PÉTER-nek egyezkedési okirata 1303-ból,

2

J melyben ez áll: «laaueos piscium vulgo zege vei vey-hel, » tehát halfogó tőrök, melyek közönségesen \ege ^ vagy vei;hely néven neveztetnek. Semmi kétség, hogy azok a folyókba és tavakba rekesztett külön alkotmányok nem voltak egyebek a mai vejszénéi, a magyar halászoknál szerte dívó, nádból vagy vesszőből készült, falakat és tévesztőket alkotó, halfogó szerszámnál, a melylyel egész folyókat, tavakat átfognak, tehát elrekesztenek, ekként clausurák és laaueusok, sőt caplurák is; halastavak azonban semmi esetre sem. A magyar halásznak ma is van vejs;éje, még pedig külön «magyar vejszéje» s helyét ma is vejs~ehelynek mondja. Döntő bizonyíték az is, hogy az okmányok írói kénytelenek voltak a népies elnevezést fölvenni és hogy a vejsze a legősibb halászati szerszámok közé tartozik. V ÉSZ. A történeti fontossággal bíró mesterszavak sorában a «vész» is helyet kér magának, azért, mert az okiratokban a halászattal kapcsolatban a « lacuna » szóra is bukkanunk, mely néha a «zeygével» (1430-banj kapcsolatos; továbbá, mert hangban a vejszével való némi i] Cod. Dipl. VII, 2. p. 2<>6. 2] U. o. X, H, p. JOI. jj Lásd: Czége.