Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

ezért szétveti a lábát, derekában előre hajlik, azután csapdossa karjátkezét a hóna alá; a jobbot balra, a balt jobbra s folytatja mindaddig, a míg csak meg nem érzi. hogy az ujjakból meghátrált vér újra kering bennök, hogy a meleg beállott. Csak ekkor szedi elő a kis. korczrajáró bőrzacskót, a melyben aczél, kova, tapló szendereg; — csihol — hadonászik — csihol addig addig, míg a szikra fogott, s a tapló kékes füstje felszáll; ráteszi a taplót a kemény dohánytöltésre, leszorítja a kupakkal s mire igen határozott módon alkalmazta az ős nemzetségi, több érdekes nemzetiségnél is közdivatban levő zsebkendőt, végre magára kanyarítja a bundát, leül az alomra s a legtökéletesebb lelkinyugalommal várja a jó szerencsét. Képünk ezt a pillanatot ábrázolja. A fölnyársalt szegény küszhalak azalatt a jég alatt járják a halálos vergődést; mozdulataik mind lassúbbakká válnak; némelyik, melynek az a kegyetlen patony épen szívét járta át, már ki is szenvedett. Ekkor, mint az elhajított gerely, odavág a csuka az egyik küszhöz, bekapja széles szájába gereblye-fogai közé — nyeli, lenyeli s még azontúl is nyeli ; erre is ránt, arra is ránt s ilyenkor a rézpatony megrecseg fogsorain ; — és abban a buta csukaagyban fölébred a veszedelem tudata•—megiramodik; természetes, hogy húzza a horog inát s minthogy ez a gyékényhengerre van rátekerve, a henger forogni kezd. Oláhunk kivárta a jó szerencsét. Hej, de nagyot hanyatlott az erdélyi magyarság halászata azóta, a hogy nemes GALGÓCZI ISTVÁN uram megírta a Barcsaiak szakácskönyvét !