Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

XV. A CZIGÁNYHALÁSZ. Fáraó népe — a néprajz e nagy titka — nem hiányzik a vizek mellékén sem. Nyirettyűjével — színaranyért — bámulatba ejti világvárosok művelt közönségét; üstfoltozással megszolgálja •— egy kis avaskáért •— a falusi embert: jövendőt mond kártyából, a kéz vonalzatából; fogat húz, kuruzsol; de bármihez fogjon is, ügyeskedik benne. Ügyes a művészetig, élelmes a csalásig. Semmihez sem köti magát; se valláshoz, se társadalomhoz. Neki csak egy hűsége s egy barátsága van : hű az anyatermészethez, barátságot tart a szegénységgel; ezért éri be mindennel, otthon van mindenütt. Leginkább ő tudja a helyét annak az ingnek, a melyet, a keleti rege szerint, a halálosan beteg királynak orvosai ajánlottak, t. i. a boldog ember ingének. Azt mondja a rege, hogy a midőn a király szolgái sok keresés után találtak egy embert, a ki boldognak vallotta magát s kincset Ígértek ingéért, hogy a beteg király meggyógyulhasson, az a boldog ember bevallotta, hogy nincsen inge. — Épen az az ő boldogsága; — nem vehet el tőle senki semmit Nincsen az a vidra, a mely túltenne a czigányon a halászás — sokszor « halszerzés » — dolgában; mert hát az a hal mintha csak a czigány számára volna teremtve. Nem kell ahhoz se nagy tűz, se cserép, se semmi ; egy csipetnyi só, egy maroknyi nádszál tűze, egy fanyárs és perez alatt kész a jó falat. Szemügyre veszi a halászember csapását, járását-kelését, vejszehelyét, varsáját ; kilesi a búbot, a melyet a nádon köt, hogy a csukahorog helyét biztosan felismerje — s ekkor külön csapást csinál a nádason át ; nem egyenesbe nyilik az, hanem rézsut, keskenyen, akár egy macskajáró; nyilasát betüzdelt nádszálakkal takargatja el, oly ügyesen, hogy a bakjából vak), kitanult halász sem veszi észre. És ekkor rájár a biztos prédára: nem fogja, hanem « szerzi » a halat a