Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

Az Olt harcsahalásza azt regéli háza tűzhelyénél, vagy a vele tanyázó társainak, hogy itt él a halak királya, a koronás harcsa, melynek feje úgy ragyog, mint a távol kelet gyémántja, s a mely akkora hal, hogy bekapja az embert, mint a legyet. Az bizonyos, hogy abban az örvényben java harcsák élnek, és ha megtörténik, hogy egy ilyen mázsás rabló alkonyat táján ráveti magát valamely pipáló keszegre s a lökés hevében feje kikerül a víz színe fölé, az esti nap sugara elpattan a sírna, nyálkás, vizes fejről, melynek tükrözése ilyenkor lehet gyémántszerű is. A Maros halászata leáldozott. A régi magyar tokhalászoknak híre veszni kezd, s Mihálczfalván oláhember veti a hálót. — — A Bethlen-tanoda táján «tyiszaga» a keszeg neve annak a magyarnak a szájában, ki nyomorúk, ronda kétköz-hálóval túrja a holtágak iszapját, pár czompóért, hitvány csukáért — tőszomszédjában azoknak a helyeknek, a hol hajdanában erdélvi főurak szakácsmesterei harmincz fajhoz tartozó magyar halat száz és nyolczvankilenczféle módon készítettek el s tálaltak az uraság asztalára .... A pisztrángos-pérhalas vizek nemes hala hihetetlen módon megfogyatkozott;— konyhán, gazdaságban a hal semmi. A hullámos Mezőségen, melyet mintha külön is a magyarságnak szánt volna a természet, fényesnevű ősök elszegényedett sarjai vágatnak nagyritkán asztalléket, kivonó léket az elhinárosodott hajdani piscinák jegébe; czigány feji ki a rothadó öreg háló kijáró kötelét; és úgy, a mint az idő, vele és benne a közömbösség halad, a magyarember helyére, termőföldön, tó vizén, jég hátán megtelepedik az oláh. ott rossz ekéjével, itt nádvejszéjével, télen, jéghátán a pergő horoggal kísértgeti a «jó szerencsét". Mikor Hódos és Szarvastó táján a halmokat a hó elborítja s a hirhedt székely « nemere », az. adriai «bóra» iker testvérének dermesztő fuvataga végig söpör a Mezőség halomvilágán: a tavak hatalmas jégkérget öltenek. Trajanus császár állítólagos ivadéka ilyenkor előkeresi a mestergerendáról az ő drótból alkotott csukahorgait, melyek, egész szerkezetok szerint, minden emberi történetet messze megelőző korszakokba — a czölöpépítményekébe — vágnak vissza, rézpatonyt csavar reájuk s megmadzagolja ; ezután fejére nyomja bozontos báránybőr