Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

«marázsahálót» ; a hol pedig az összefutót vagy «kétköz»-t alkalmazza, « kerítőszigonynyal » dolgozik s előveszi az « őrökkel » felszerelt « leshálót » is. E kis, futó leírás mesterszavai talán eléggé bizonyítják, hogy itt valóban magyar halászattal s ügyes halászó néppel van dolgunk. De igazság szerint meg kell említeni azt is, hogy a székelység nemcsak ügyes, hanem irtó halász is. Nem rossz indulatból, nem tudatosan, hanem régi, rossz szokás révén — bizony irtó és kegyetlen ő! A «czége», a «duga», a «méregfu», az oltatlan mész a hal irtásnak szokásos s általánosan elterjedett módjai ; irtok és kegyetlenek azért, mert a hal apraja-nagyja beléjök pusztul. Alkalmazásuk a maga helyén pontosan meg van írva. Most forduljunk képünkhöz, mely a « világló »-val űzött éjjeli pisztránghalászatot ábrázolja vadregényes, sziklás fenyves tájon, melyben Csik-Gyergyó havasvilága oly igen gazdag. A világlóval való pisztráng-halászatnak egyik főhelye a Gyergyóban van ; oly vidék ez, mely világrészünk vadregényes tájai között az igazi « hamupipőke ». Igen, hamupipőke ez a táj ! Rónája — igaz —• csak egy kis medencze, telve falvakkal, városokkal, melyeket a szemnek egy pillantása mind meglát: de ez a kis medencze úgy fekszik hegyalkotta környékén, mint a pacsirtamadár meleg fészke a búzakalászok árnyékában. Igaz, hogy hegysége nem nyúlik fel az örök hó színtájáig: de csúcsainak vonalzata a lágyságot és merészséget párosítja ; szakadékai föltárják az anyaföld méhét az alsó Jura színéig s a szorosokon át vágtató, bukó, majd csörgedező, súgó, majd dübörgő patakba letekint az Ammón csiga, a Terebratula kagyló : rég letűnt korszakok megkövesedett emlékei — oly régi korszakoké, a melyekre emberi időszámítás nem is alkalmazható. Az Ocsémtető, Tarkő, Egyeskő, Nagy-Hagymás, Csofronka és Vöröskő a mészsziklák legszebbjei közé tartoznak: mintha a hegység agyarai, őrlőfogai volnának, csúcsaik, sorozataik úgy emelkednek ki a fenyves — részben már gyalogfenyő — öve fölé ; e sziklafalazatok párkányain a havasi tájak igazi gyopárja nyitogatja fehér, bolyhos csillagvirágát, míg fenn a magasban — sokszor az alantjáró felhő fölé emel-