Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

Ekkor már a keresztanyák résen vannak, mert különben nagy baj fenyegeti az apród fejebúbját. A mester ugyanis az «úgy legyen ! » szóra nyakon önti az apródot a Dunavízzel, megmarkolja a kavicsot s ha a keresztanyák kendőikkel nem védik, istenesen megdörgöli az apród fejebúbját. Természetes, hogv a nagy szertartást derék halebéd követi, a melyről azután a köszöntő el nem maradhat. Ezek a köszöntők, mint misztérium jelleműek, sok zagyvalékot tartalmaznak s a magyarság latin kora is erősen érzik rajtuk ; némely kifejezés épen érthetetlen ; de következetesen fordul elő. íme az első: • Énekes Paliásnak jól tanult muzsikája. Artatjában felkerült Miseros sípjával, Sipolós. trombitás ! Most nem iskolába vagyunk Mídomitás ! Licet — én nem vagyok Talleus Cziczeró, Vagy ékes versemmel dicsekedő Néró, Hangos nyelvvel bíró. Zengedező kijó. Mégis mindazáltal Van az örömmondó. Mert nékünk tettek ki víg halász napokat, Kivált hogyha fogtunk szép. derék pontyokat, Sütöttünk es rétest Pláczem — placzentákat ; Én reménységemben, én is lapos táskát Készítettem bíztonban egy nyárson sült halacskát. Hogy megtöltse uram megéhezett gyomrát, Én kis fülemüle azért hangicsálok Hogy most már egy kis bort iszok. Jólehel mindenek gyászba borúltanak Fáknak levelei földre lehulltanak, Sokan, kik azelőtt életben voltának. Meghaltak, a sírba alászállottanak, De Isten kegyesen tekint le ez házra, Nincs semmi változás halászok napjára. Nem fogta be bánatnak homálya, Hanem vidám kedvvel virradt hajnalára, Minden áldás legyen a mi víg napunkon, Búbánat ne érjen, ezeket kívánom Ez versemnek ólja (sic !) Kik az égben vannak, megoltalmazója. Én kis fülemüle stb. HERMAN Ü. A magyar halászat. 29