Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

Kívülről oda van támasztva a csáklya, pár evező, vendégpad, szolgapálcza s a sátor közvetetlen közelében, valami partszakadás oldalába, belé van ütve a szolgafa -— csak olyan, a milyen « terem » —; rajta a réz-bogrács, a melyben a halászlé készül ; ha telik a három főhalból : ponty, kecsege, harcsa, — ha nem telik, hát dévér és harcsa csak akad. Ez a sátor önkénytelenül is eszébe juttatja az embernek az ázsiai vándornépség « jurta »-ját s az a patriarchális szellem, mely a halászbokorban uralkodik, szakasztott az, a mely az alföldi, szétszórt tanyavilágban oly fölséges rendet és összhangot teremt, az egyes tanyán épen úgy, mint a pusztai kapitányság egész közönségében, a melynek alapja a családfő iránti tisztelet, s a fő részéről a komolyság. A mig déltájban a bokor legénysége a sátor és a bogrács körül forgolódik, a mester le nem pihen a világért sem, mert neki hasznos munkával jó példát kell adni : beül a hajóba, előveszi a lehessél töltött hálótűt és foltozgatja a hálót, hol « felszárral ». ha két szem v/akadt ki. hol <« háromlábbal », ha három. S a midőn késő alkonyat táján végre a mester rágyújt s a bundán nyújtózkodva nagyokat gondol, nagy füstöket ereget, ekkor az öreglegény a kötelességen túl, ráadásul, előveszi a hálót, köti a felszárat, a háromlábat, bizonyítván evvel, hogy van « embersége ». E patriarchális szellem hozza magával azt a vendégszeretetet is, a melv e halászok lelkében törhetetlen. Horgászszon csak valaki közelükben, úgy délebéd táján, bizonyos, hogy az öreglegény illedelmesen előáll: « Tisztelteti az urat a mester és ha nem vetné meg a szegénységünket, szívesen látja egy kanál halászlére. » A mester saját kanalát adja oda a vendégnek, ő maga csak úgy bicskával szedegeti a szépen megszi'ijalt darabokat; — betetőzik pedig avval, hogy azt se kérdik: ki fia vagyr Ez a vendégszeretet, a tisztességtudás bensősége, a szigorú ragaszkodás bizonyos rendhez minden bizonynyal szintén történet előtti időkből ered ; a mai kor csak apaszthatja — lassan, igen lassan —, mert a halász úgy, mint a pásztorember, foglalkozása révén félre )ár a községi közélet sodrától, sokat pihen a legjobb anya, a természet kebelén s ez megtartja egyszerűségében, szokásában, minden jellemző tulajdonságában.