Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

mesterszó —; itt van a « Harcsas», a «Gadocz» puszta — a komáromi halászság a Salmo Hucho-t nem galóca, hanem gadócza néven szólítja; — sa régi protokollumokban a komáromi családok ékes sorában ezek is foglaltatnak családi név szerint; Halász, Csukás, Viza, Gadócz, Kárász, Czompó, Keszeg (1587-től 1680-ig). Végre a hagyomány igazság szerint majdnem megdönthetetlenné válik, mihelyt a komáromi halászság kezén levő szerszámot tekintjük s ki nem feledjük a «piszkés» nomád életét sem; végre azt a tőrőlmetszett, tiszta magyarságot, a mely minden szóban, minden fogásban és fordulatban megörvendeztet Az az ezernyi sanyargatás, mely a komáromi halászságot, már a hely fekvésénél fogva is, érte: a német elem nyomása, gyülevész hadak táborozása ; sőt jelenben a vágtató, minden ősi szerszámra reátörő mívelődés: — mindezek nem birták kiütni a komáromi horgász kezéből a «fentot»; s az angol horgászat minden furfangja nem feledtette el vele a harcsának « kuttyogatóval >» való fogását. Már pedig a « fentő », az ősrégészeti kutatás szerint, valóban ősrégi, még a szájról-szájra járó hagyományt is megelőző, tehát történet előtti idők szerszáma ; a kuttyogatás pedig, főkép a kivájt szerszám változata szerint, az alsó Wolgán — s így valószínűen a Kuma vize tájain — még ma is dívik, él és uralkodik. A komáromi «piszkés») az, a ki rendesen negyedmagával, legfeljebb 120 méter hosszú öreghálóval, vagvis piszkével halászik ; a mesteren kívül van első és középső legény és a laptáros ; ha nehéz a halászat, akadós a part, hogy a laptáros a maga emberségéből nem boldogulhat, kap a partra viczelaptárost ; a tartókötélnek az akadályokon vak) átvetegetésére pedig — a kurtulázásra — egy fattyúlaptárost. Ez a piszkésbokor, vándorolva, majd itt, majd ott üti fel sátrát — a csárdát —, mely gyékényből vak), meglehetősen öblös, szellős alkotmány; agyékény bordaszerüen összehajtott karókra feszül s ehhez a kis nyársalakú «spéllel» úgy van oda tűzve, mint a virág szára gombostűvel a halászleány kebelére. A hol a két oldal karózata össze ér s össze van kötve, tehát a szelemen részben, oda akasztja tiszta vászon tarisznyába kötött elemózsiáját ; a karók mögé dugdossa az apró szerszámot, kanalat s effélét, a földre pedig ráteríti a bundát.