Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

tengerein folyó heringhalászatnak, avval az egy különbséggel, hogy a mig a heringhalász csülkökön magasra hágva lesi a halak seregeit, a tihanyi hegyenjáró őrhelyét a föld izzó keblének lehellete hányta föl kellő magasságra ; hegyet készített a lába alá. A hagyomány azonban e halászatnak egy régibb módját is őrzi. Hajdanában, mikor Tihany félszigetét még erdő borította s a nép téli munkáját az erdő szolgáltatta, a halászbokrok nem tanvázhattak naphosszat a parton s a hegyenjárás is inkább önkénytes volt. Akkoron a hegyenjáró kiállóit a csúcsra s a falutól a hegvenjáróig, kellő távolságban gyerkőczök állíttattak föl. Mihelyt a hegyenjáró észrevette a « látott halat », oda kiáltott a legközelebb álló gyereknek : « Gaardaa ! » Szájról-szájra röpült a hir a helységbe s az az ember, asszony, a ki a templom táján hallotta a jó hirt, fölszaladt a toronyba s félre verte a harangot, minek hallatára a halászember ott hagyta munkáját s kirohant a partra. Annyi bizonyos, hogy a « látott hal « a magyar halászatnak legvonzóbb képei közé tartozik. •