Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

Északkelet felé: Akasztó, Nyársoshegy, Ekkó, Dalvárdomb. Ezekről a hegyenjárók a Balatonfő felé tekintenek. Délnyugat felé: Pusztatemplom, Sós partok hegye, Gurbicsatető, Csúcshegye. Ezekről a Balatonfenék felé örködnek. Ezek a hegyenjárók egytől egyig tapasztalt, kipróbált, éleslátású s a tó tükrét színe, csillogása, hináros helyei szerint bámulatos pontossággal ismerő halászok, a kik még az arányoknak távolság szerint való apadását is pontosan meg tudják ítélni, a mi a látott hal elfogásánál igen lényeges föltétel. Most már visszatérhetünk a veszteglő bokrokhoz s őrszemeikhez. Az Akasztón levő hegyenjáró halat lát. Teli torokból s avval a bizonyos vontatottsággal, a mely a szónak nagy távolságra való megérthetőségét biztosítja, lekiált a bokrok felé: « Háájóóráá ! ! » Hogy a jeladás arra az esetre is biztosítva legyen, ha a hang nem érné el az őrszem fülét: lekapja subáját, botjára tűzi s magasra emeli. Az őrszem erre a bokrok felé kiált, ezek pedig talpon teremve hajóikra rohannak. Az evezők húzópántja egy pillanat alatt a vonószegbe van akasztva, s nyolcz evező tolla belevág a vízbe. A hálóvető legény most a macska mellett áll ; a kormányos, háttal a hajó orra felé, megszorítja a kormány kacscsát s szemét a hegyenjáróra szegezve, lesi annak minden mozdulatát, mert a mozdulatok jelek s a hajót ezek szerint kell kormányoznia. A látott halnak se törvénye, se szabálya: ki tudja honnan jön, vagy merre tart ; ma itt, holnap ott mutatkozik, azért « szabad a vásár*. A jelre mind a hét hajó kirohan : a legénység a rugófába veti meg a lábát s szakadásig megfeszített karral, derékkal evez: ilyenkor 28*