Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

nyiáknál legfőképen, mert ősrégi megszokásból eredve, belényugosznak s így a békés együttmaradásnak úgyszólván sarokköve. A vonyóra való sorsvetésnek legeredetibb módja az, hogy a bokrok kormánvosai a földre teszik kalapjukat és összeadják bicskájokat, a melyekre rámondják, hogy ez a bicska a vonyó. Erre a bicskákat egy ember, vagy —• ha akad — gyerek, a kalapjába vagy kötényébe szedi; jól megrázza; azután láttatlanban kimarkol egyet s beledobja a balkéz felőli első kalapba s így sorba a míg a bicska tart. Nincs eset reá, hogy valamikor összevesztek volna; de az is igaz, hogy derűi és komorodik az arcz, a mint az egyiknek vagy a másiknak jó vagy rossz vonyó jut, mert van ám ott sáros, akadós is elég. Manapság, az írás terjedésével s kivált az őszi nagy halászat kezdetén a megfelelő nagy sorsolás czédulával történik. S a mint a bokrok meg tudnak egyezni és nyugodni a sorsosztotta vonyókban, úgy megnyugszik a bokor egyes embere az osztalékban, mely szintén bicskavetéssel történik. Mihelyt a bokor meghalászott s a szerszámot elrakta, kiszáll a gyepre s egy rakásra hányja a kifogott halat ; erre valamelyik öregebb halász nekiáll s kiválogatja azokat a nagy halakat, a melyekre mindig akad vevő ; ezek után elosztják a pénzt ; a többi halat elosztogatja tíz, lehetőleg egyenlő rakásra, a mely müveletet kilencz társa szemmel és szelid megjegyzéseivel kiséri — « nocsak ezt ide, ezt meg oda, ide is kellene, oda is kellene ». Mikor már senkinek sincsen megjegyzése, minden halász beadja a bicskáját s rendesen gyereket kerítenek, kinek a kalapjába teszik a tíz bicskát; a gyerek jól összerázza, aztán sorba ráveti a halrakásokra — mindig balfelől kezdve. A kinek a bicskája melyik rakásra esett, az a/ övé. Mikor beüt a garda, vagy egyébként kedvez a «jó szerencse» s mázsaszámra kerül a hal szárazra, akkor nincsen sorsvetés, mert akkor érvényre jut a tihanyi mértékegység, az egy rőf vászonból készült tarisznya; ennek rőfjét pedig kinek-kinek a felesége méri a karján végig a melle közepéig: természetes, hogy a kinek jó begyes, vagy épen « égi meszelő » jutott, az jár legjobban halméréskor; de már a tihanyi halász ezt csak úgy tréfásan hozogatja fel — elvégre ezt is a sors juttatta kinek-kinek.